Echinocactus Link & Otto 1827
Család: Cactaceae
A nemzetséggel kapcsolatos ismeretek
Első leírása: Link & Otto 1827/VVB 3: 420.
Szinonimák
Echinofossulocactus Lawrence 1841
Homalocephala Britton & Rose 1922
Emorycactus Doweld 1996
Meyerocactus Doweld
Etimológia
Az összetett szóból álló tudományos nemzetségnév - Echinocactus - az ógörög eredetű latin echinos (echinus) szóból - amely tengerisün jelentésű - és a latin cactus szóból származik. A teljes szóösszetétel jelentése tehát: tengerisünkaktusz (tengerisünhöz hasonló kaktusz).
História A nemzetségnevet dr. Heinrich Friedrich LINK (1767-1851) és Christoph Friedrich OTTO (1783-1856) német botanikusok használták először. LINK a botanika professzora és a Berlini Botanikus Kert igazgatója volt. OTTO dísznövénykertész, a Berlini Botanikus Kert inspektoraként (felügyelő, intéző) dolgozott LINK igazgatósága idején. LINKkel együtt több gömbkaktusz leírása fűződik a nevéhez. Pl. az E. platyacanthus, Gymnocalycium denudatum, Mammillaria rhodantha ssp. rhodantha. A Stenocactus phyllacanthus-t (Dietrich & Otto) másik leíró társával, míg a Matucana haynei ssp. haynei-t (ezt később Salm-Dyck kiegészítette) és a Parodia muricatus-t egyedül írta le. Ezenkívül dr. Louis Ludwig Georg Karl PFEIFFER (1805-1878) német kaktuszkutatóval és fajleíróval is dolgozott, együtt írták 1843-ban az "Abbildung und Beschreibung Blühender Cacteen" c. könyvet.
Megjegyzés
A 19. században az Echinocactus nemzetséget gyűjtőnemzetségként használták, majdnem minden kaktuszt ide soroltak, aminek bordás szára volt, és nem tartozott a Cereus és Melocactus nemzetségekbe. Dr. Nathaniel L. BRITTON (1859-1934) és dr. Joseph Nelson ROSE (1862-1928) az amerikai rendszerező páros ezt a nemzetséget csak néhány jól ismert mexikói hordókaktusznak tartotta fent, valamint 2-3 kisebbnek az USA területéről. Dr. Lyman David BENSON (1909-1993) amerikai botanikus, kaktuszspecialista átmenetileg újra betette ide a monotipikus Homalocephala és a népszerű Astrophytum nemzetségeket addig, amíg nem lesz elkülöníthető osztályozási rendszere az egész csoportnak. A nagyon jól elkülöníthető Astrophytum nemzetséget Antoine Charles LEMAIRE (1801-1871) viszonylag elég hamar, még 1849-ben leválasztotta. A Homalocephala nemzetség státuszának eldöntése későbbre várt a jól körülírható elkülönítési bélyegek hiánya miatt.
Habitus
A nemzetséghez tartozó kaktuszok rendszerint magánosak, ritkán sarjat vagy kis csoportot képeznek (E. horizonthalonius), de van olyan faj is, amelyikre szinte minden esetben a csoportképzés a jellemző (E. polycephalus). A kaktuszok szára fajoktól függően korong alakú (E. texensis, E. horizonthalonius), gömbölyű (E. grusonii, E. parryí , E. polycephalus), vagy röviden oszlopos (E. platyacanthus). A borda feltűnően erőteljes, magas és éles. Az areola nagy, nyújtott, különálló vagy folyamatos. Az areolák idősebb, virágzó korú növényeken az összetömörülés miatt széles, gyapjas vagy filces koronát képeznek a csúcson. A perem- valamint a középtövisek simák vagy redőzöttek és elállóak. Mézfejtő tövisek nincsenek. A virág csúcsi (felső állású), a sűrűn gyapjas koronában lévő virágzó areolából fejlődik, mely a rövid tölcsér alakútól a harang(?) alakúig különböző formájú lehet. A legtöbb fajnál egyszerre több is nyílhat, de az E. horizonthalonius egyesével hozza virágait. A számos, sűrűn álló külső lepellevelek, pikkelyszerűek. A termés a kúpostól a lekerekített nyújtott buzogány alakúig előfordul, sűrű gyapjúval és zsúfolt redőkkel ellátott. A gyümölcshús leves vagy majdnem száraz, nem felnyíló vagy alapjánál felnyíló. A mag nagy, lapított oválistól a majdnem kör alakúig változhat, 2.8-4.0 x 1.9-2.9 mm, barna, barnásfekete, fényes vagy matt, sima vagy szemölcsös, ritkán ráncos vagy gerinces. A köldök közepes méretű, ferde, nyomott, a csírakapu elválik.
A nemzetséghez jelenleg az alábbi 7 taxon - 6 faj és 1 alfaj - tartozik:
1. E. grusonii Hildmann 1891
2. E. horizonthalonius Lemaire 1839
3. E. parryi Engelmann 1856
4. E. platyacanthus Link & Otto 1827
5. E. polycephalus ssp. polycephalus Engelmann & Bigelow 1856
6. E. polycephalus ssp. xeranthemoides (J. M. Coulter) Taylor 1998
7. E. texensis Hopffer 1842
Érdekességek
1. A nemzetség legkisebb tagja az Echinocactus horizonthalonius Lemaire 10 x 20 cm-es, míg a legnagyobb az Echinocactus platyacanthus Link & Otto 3 m magasra és 1 m szélesre is nőhet, így a gömbkaktuszok között - a Ferocactus-okat is beleértve - a legtermetesebb faj. A térfogata 2 m3 körül lehet, és kb. ugyanennyi tonna a súlya.
2. A tenyészcsúcs sérülése esetén a kevésbé sarjadó fajok is több sarjat fejleszthetnek. Ez történt a szerző gyűjteményében lévő egyik E. platyacanthus egyeddel is. Jelenleg a csúcsi részen 2 db - egy kisebb és egy nagyobb - sarj indult fejlődésnek.
3. Franz Buxbaum (1900-1979) osztrák botanikus professzor, kaktuszkutató és -rendszerező megpróbált bevonni a monotipikus Homalocephala nemzetségbe néhány Echinocactus fajt, pl. az Echinocactus grusonii-t a H. texensis mellé. Az E. horizonthalonius is megjárta ezt a nemzetséget.
4. A nemzetség legnépszerűbb tagja az E. grusonii, valamint az összes kaktusz között is az egyik legszebb, és a gyűjtemények féltett kincse az E. horizonthalonius, viszont a népszerűség és szépség tekintetében nem nagyon marad el mögöttük az E. texensis.
Élőhely
Vadon ez a nemzetség hatalmas, forró kősivatagos területeken, pusztákon (prériken) található az USA délnyugati részétől egészen Közép-Mexikóig, sőt az E. platyacanthus szinte egész Mexikó területén előfordul.
Gondozás
A nemzetség minden tagja tavasztól őszig a szabadban érzi a legjobban magát. Árnyékolás alig vagy egyáltalán nem szükséges, így alakul ki jellemző alakjuk, színük és erős tövisezettségük. Kellő tavaszi hozzászoktatás után a tűző napot nemcsak elviselik, hanem kedvelik, azonban kultúrában a rendkívüli kánikulában a túlhevülésre és az esetleges megégésre figyelni kell. Ha a megégés kezdeti stádiumban van, kb. 1 hónapra tegyük félárnyékos, de meleg helyre, ilyenkor kissé több folyadékot kapjon. A nyári napfény és kellő meleg hiányában viszont a fejlődésük nem lesz kielégítő. A felesleges eső elleni védelemről gondoskodnunk kell. Valamennyi begyökeresedett sünkaktuszt tanácsos alulról öntözni, illetve a szívatást alkalmazni. A jól drénezett ültetőközeg humuszt és némi vályogot esetleg agyagot tartalmazzon, melyeknek az optimális vízgazdálkodásban van fontos szerepük. Főleg a nagyobb termetű fajok kultúrában ritkábban és nehezebben virágoznak, viszont könnyebben sarjadhatnak. Télen a növények 8 C fok körüli hőmérsékletet igényelnek, ezért a hűvösebb, de világosabb szobarészekben is jól átteleltethetők. Vizet a téli pihenés időszakában egyáltalán ne adjunk, vagy csak épp az edény szélénél egy keveset óvatosan csepegtessünk a túlzott kiszáradás ellen, de ilyen esetben inkább tanácsosabb még hűvösebb helyre tennünk. Magvetéssel 25 C fok körül jól szaporíthatók. A magvetés a kaktuszoknál alkalmazott módon, mindenkinél a legjobban bevált módszerrel történhet. Legfeljebb gondoskodjunk arról, hogy a magoncok talaja ne legyen túl nedves, csak amennyire a csírázáshoz és a kezdeti növekedési fázishoz szükséges. A nevelőládát rendszeresen szellőztessük.
Felhasznált irodalom
Walther HAAGE: Kakteen von A bis Z
David R. HUNT: The New Cactus Lexicon
Elisabeth MANKE: Kaktuszok
MPKE-MKOE: Pozsgások
Dr. NEMES Lajos - SZABÓ Dezső: Kaktuszok
Rudolf SUBIK - Libor KUNTE: Kaktuszok enciklopédiája
Fotók: KISS Ármin
Fordítás: VARGA Zoltán (Bp.)
Írta: KISS Csaba
2008. szeptember 20-30.
