Echinocereus Engelmann 1848
Család: Cactaceae
A nemzetséggel kapcsolatos ismeretek
Első leírása
Echinocereus Engelmann 1848/Wislizenus (1848). Mem. Tour N Mexico 91.
Szinonimák
Morangaya Rowley 1974/Ashingtonia 1. 44.
Wilcoxia Britton & Rose 1909/Contr. U.S. Nat. Herb. 12: 434, in part.
Etimológia
Az Echinocereus nemzetségnév ógörög-latin eredetű szóösszetétel, melyben az echinos ógörög szó sünt, sünszerűt, esetleg tengerisünt, a cereus latin kifejezés pedig fáklyát, gyertyatartót, kandelábert, viaszgyertyát, átvitt értelemben (alacsony) oszlopos kaktuszt jelent. Az előtag a gyökér kivételével az egész kaktusztest tövisességére, az utótag a szár formájára utal, tehát sünoszlopkaktusz a jelentése.
História
A nemzetséget dr. Georg Engelmann (1809. 02. 02. - 1884. 02. 04.) német orvos-biológus, botanikus és kaktuszgyűjtő írta le 1848-ban. Az oszlopszerű alakjuk és a zöld bibék alapján felismerte a közeli rokonságokat, s ezeket a fajokat kiemelte az Echinocactus gyűjtőnemzetségből, mivel a többi oszloptermetű fajtól így kívánta megkülönböztetni. Eleinte szülővárosában, a németországiFrankfurt am Mainban élt, később jelentős kaktuszkutató expedíciókban vett részt, majd az USA St. Luis városában telepedett le és ott dr. George Engelmann néven orvosként tevékenykedett. Az USA és Mexikó területén számos kaktuszfajt fedezett fel és írt le, pl.: Ariocarpus fissuratus, Coriphantha compacta, C. echinus, C. macromeris, C. recurvata, C. sulcata, Echinocactus polyacanthus Englm. & Bigelow, Echinocereus adustus, E. berlandieri, E chloranthus, E. enneacanthus, E. fendleri, E. longisetus, E. pectinatus v. dasyacanthus, E, polyacanthus, E. rigidissimus, E. stramineus, E. triglochidiatus, E. viridiflorus, Echinomastus intertextus, E. unguispinus, Epithalentha micromeris, Escobaria dasyacantha, E. missouriensis v. similis, E. vivipara v. arizonica, Ferocactus cylindraceus, F. emoryi, F. wislizeni, Mammillaria barbata, M. grahamii, M. gummifera, M. heyderi v. hemisphaerica, M lasiacantha, M. laui, M. meiacantha, M. tetrancistra, M. wrightii Englm. & Bigelow, Pediocactus simpsonii, Sclerocactus whipplei Englm. & Bigelow, Thelocactus setispinus. Parry róla nevezte el az Echinocereus engelmannii fajt, melyet közösen írtak le, és Salm-Dick az Opuntia engelmannii elnevezésében tiszteli meg őt. Tökéletes ábrákkal ismertette az észak-amerikai és a mexikói kaktuszokat. Akkoriban igen nagy fajismerete közismert volt.
Habitus
Az oszlopos sünkaktuszok 106 taxonból álló népes nemzetsége - 67 faj és 39 alfaj – csak az USA déli államaiban és Közép-Mexikóban őshonos. Alakjuk igen változó, vannak egyedülállók, alacsony termetűek, de jellemzően bokrosodók vagy tőből elágazó kisebb-nagyobb telepeket alkotók. Az ágak magánosak, elágazók, vagy sarjadók, felállók vagy heverők, ritkán kúszók. Az alsó ágak sokszor a bőrszöveten keresztül törnek elő, az areola fölött. A szárak alakja a gömbszerűtől a hengeresig (oszlopos jellegű) terjed, sekély és kevés bordásak, erősen vagy enyhén tövisesek, esetleg csak sörtések és szinte tövis nélküliek. A gyökér szálas (bojtos) vagy megvastagodott. Talaj feletti egész testrészük - a névadó sündisznókhoz hasonlóan - mindenütt tövises, még a bimbók és a terméseik is. A virágon található areola is tövisekkel, sertékkel borított néha gyapjas. Rügyeik a szár belsejében, a hajtáscsúcs közelében fejlődnek, majd tavasz végén, nyár elején áttörik a bőrszövetet. A bimbók az areola felső részén jelennek meg. Mindegyik faj rendszeresen virágzik, a kehely vagy tölcsér alakú, szép „világító” virágaik viszonylag nagyok, de kisebbek is előfordulnak, inkább hosszú életűek és nagyon változatos - skarlátvörös, piros, lila, fehér, sárga, és zöld! - színekben pompáznak, a hajtáscsúcs közelében fejlődnek. A bibe zöldes (ez a nemzetség egyik jellemző bélyege), ritkán fehér. A termés felnyíló, vagy nem-felnyíló, leves, húsos vagy száraz, színük a zöldtől a bíborig változhat. A termésen található areola tövises vagy elváló. (Ha megérik az Echinocereusok termése, akkor a tövisek vagy maguktól leesnek, vagy minimális érintés hatására is könnyen leválnak.) Termésük sokszor illatos, (gyümölcsszerűek, édesek, finomak.). A mag lapított ovális, 0,8 – 2,2 x 0,8 – 1,5 mm méretű, feketésbarna vagy barna, fényes, szemölcsös, néha rugalmas.
A nemzetség akkori fajait az alaki jellegzetességek alapján Karl Schumann 1900 körül már 3 csoportba sorolta, Curt Backeberg pedig 1963-ban az addig megismert 86 taxont 4 alakkörbe foglalta. Ezt továbbgondolva NigelPaul Taylor (szül. 1956.) angol kaktuszszakértő 1994-ben az Echinocereus nemzetséget az alábbi 8 fajcsoportba (szekcióra) osztotta, melyekbe a fajokat több főbb jellemzőik alapján sorolta be. Érdekesség, hogy csak az Erecti alakkör maradt meg mind a három rendszerezőnél.
- Morangaya
A szár elnyújtott, kúszó, csüngő. Bordák száma 8-11, csökevényesek. A fiatal növekményen levelek találhatók, az areolás növekedés nem határozható meg (plusz töviseket képes fejleszteni öreg areolákon is). A bimbók nem törnek át a bőrszöveten. A virág zártan kehely-tölcsér alakú, vörös. A bibe krémszínű, nem a nemzetségre jellemző zöld. (E. pensilis)
- Erecti
A szár felálló vagy burjánzó, terpeszkedő. Bordák száma 6–23, a középtövis erősen lapított és szöges. A bimbó nem tör át a bőrszöveten (néhány fajnál), a virágrészek alapjuknál húsosak, szélesen csatlakozók, a legkülső virágrész viszonylag hosszú, zárt és elálló néhány fajnál. (E. apachensis, barthelowanus, bonkerae, brandegeei, dasyacanthus, engelmannii, fasciculatus, fendleri, ferreirianus, ledingii, maritimus, nicholii, papillosus, pectinatus)
- Triglochidiata
Bordák száma 5–12 db. A virágok (kolibrik porozzák őket) kora tavasszal fejlődnek (ritkán nyáron), kehely-tölcsér alakúak, nagy nektárkamrával, hosszú életűek, néha éjjel-nappal nyitva maradnak, vagy bezáródnak a nap közepén, nem ritkán önbeporzók. A leplek fényes narancsszínűek vagy vörösek, ritkán rózsaszínűek. (E. acifer, arizonicus, coccineus, klapperi, mombergerianus, ortegae, pacificus, polyacanthus, salm-dyckianus, santaritensis, scheeri, triglochidiatus)
- Costati
A szár hasonló, mint az Erecti szekciónál, de a bimbók mindig bőrszöveten áttörők. Virágrészek barnára változnak formalin oldatban. Külső virágrészek szélesebbek és kevésbé húsosak. A termés nagyrészt nagyon leves, gyakran szamóca illatúak. E. berlandieri, cinerascens, enneacanthus, freudenbergeri, longisetus, nivosus, parkeri, rayonesensis, stramineus, viereckii
- Echinocereus
A szár változatos, de nagyrészt kicsi vagy törpe. A bimbók általában bőrszöveten áttörők. A virág kicsi, nem fényesen színes (kivéve: knippelianus), a virágrészek zártak. A termés húsos. (E. knippelianus, mapimiensis, russanthus, viridiflorus)
- Reichenbachii
A szár változatos. A bimbó általában gyengén tör át a bőrszöveten. A virág közepes méretű vagy nagy, általában nyáron jelenik meg, rövid életű. A virágon található areolák számosak, sűrű gyapjúval, bőségesen borítva rövid tövisekkel vagy sertékkel. A virágrészek számosak, vékonyak és finomak, puhák, nem húsosak az alapjuknál. A termés felrepedő, a gyümölcshús fehér és nem leves. (E. bristolii, chisosensis, grandis, metornii, palmeri, penthalophus, primolanatus, pseudopectinatus, reichenbachii, rigidissimus, sciurus, scopulorum, spinigemmatus, stoloniferus, subinermis, websterianus)
- Wilcoxia
A szár karcsú, kúszó. A gyökér megvastagodott, gumós. A bordák száma 8–10 db. (E. leucanthus, poselgeri, schmollii – megjegyzés: a többi Wilcoxia faj nem ide tartozik, hanem a Peniocereus nemzetségbe)
- Pulchellus
A szár törpe. A virágon található areolák gyapjasak. A virágrészek zártak, számuk kevés, fényes színűek, feltűnően csíkosak sötét középsávval és szürke szegélyekkel. A termés többé-kevésbé száraz. Magjuk viszonylag kevés és nagy. (E. adustus, laui, pamanesiorum, pulchellus, schereri)
Érdekességek a nemzetség vonatkozásában
- Igen változó, rendkívül színes nemzetség, és ez nem csak a virágokra igaz, hanem a tövisekre és az alakjukra is. Több faj is virág nélkül, csak a tövisei révén szemet gyönyörködtetően dekoratív hatású.
- A sünoszlopkaktusz magyar elnevezés mellett töviskaktuszként is emlegetik a nemzetséget, mivel minden látható növényrész tövises, kivéve a leplek és a belső virágrészek.
- A száruk lágy, lédús, a bőrük igen vékony, ezért létfontosságú számukra az általában sűrű, hosszú és erős tövisruha a kiszáradással és a legelésző állatokkal szemben.
- Némelyik faj (pl.: E. triglochidiatus) lédús, ehető, jóízű termést érlel.
- A bibe színe fajokként a zöld különböző árnyalataiban változó, kivétel az E. pensilis, melynek bibéje krémszínű.
- A nemzetség igen sok faja párnákat alkot, nagy telepeket képez (persze ez más nemzetségeknél is jellemző). Ezek a kaktuszok e formával védekeznek a talaj idő előtti kiszáradásával, a talaj túlzott felmelegedésével és a párolgást siettető száraz széllel szemben. Gyökerük a felszín közelében ágazik szét, így több nedvesség és idő áll rendelkezésükre a víz felvételére, miközben az értékes folyadék párolgása a sűrű tövis és a sokaság miatt mind a talajban, mind a szárban jelentősen lecsökken.
- Magyarországon a gyűjtők körében nem bizonyítottan, a Mammillaria és a Gymnocalycium után - esetleg egy-két másik nemzettséggel együtt - a 3. helyen állhat megérdemelten a népszerűségi listán.
- Annak ellenére, hogy a nemzetségre a puha hús a jellemző, elég sok a keményen fagytűrő faj. (E. chloranthus, coccineus, engelmannii, fendleri, reichenbachii, triglochidiatus, viridiflorus, és alfajaik). A fajok kultúrában történő tartásakor a fagytűrési képességüket illetően figyelembe kell venni, hogy honnan származnak, és milyenek az eredeti élőhelyi körülmények, de így sem árt az óvatosság.
- Dr. George Engelmann - akárcsak Darwin – 1809 februárjában született, tehát pontosan egy évvel ezelőtt ünnepelhette a kaktuszkedvelők széles tábora születésének 200. évfordulóját. Ezzel a kaktuszismertetővel és bővebb életrajzával adózunk a híres orvos-botanikus és kaktusztudós emlékének.
Dr. George Engelmann egy 13 gyermekes család legidősebbjeként látta meg a napvilágot 1809. február 2-án. Saját véleménye szerint az első érdeklődése a növények iránt 15 éves kora körül alakult ki, ám mégis orvostudományt, gyógyászatot tanult és 1831-ben kapta meg az orvosi diplomát. A következő évben, 1832-ben azzal a céllal utazott az USA-ba, hogy befektesse nagybátyja pénzének egy részét, de az idejét botanikai utazásokkal töltötte. Először Thomas Nuttelt látogatta meg Philadelphiában, majd St. Louisba ment Missouri államba, és onnan körbe bejárta a szomszédos államokat. Illinoisban egy farmon töltött néhány év után visszatért St. Louisba és megalapította orvosi praxisát. 1840-ben hazalátogatott Németországba, ahol elvette unokatestvérét, Dorothea Horstmannt, és visszatértek Amerikába. (Elsőszülött fiúk, George Julius Engelmann híres nőgyász lett az USA-ban.) Engelmann eleinte úgy gondolta, hogy további életét az orvosi hivatásnak szánja, de mégis a későbbi éveiben a kaktuszok tanulmányozása miatt - különösen Amerika délnyugati részén - távoli expedíciós utazásokon vett részt. Jelentős szerepe volt az Észak-Amerika nyugati részén élő flóra - köztük számos kaktusz – leírásában, különösen É-Mexikó és a Sziklás-hegység kevéssé ismert növényzetének feltárásában. Az így szerzett tapasztalatok alapján a kaktuszokról készült két nagyobb munkája ma is fontos alkotásnak számít. Alapítója és hosszú ideig elnöke volt a St. Louis-i Tudományos Akadémiának. A St. Louisban élő tehetős üzletembert, Henry Shawt bátorította és támogatta kertjének fejlesztésére, hogy tudományos és nyilvános használatra alkalmas legyen. A rábeszélés következményeként „Shaw kertje” szerény vállalkozásból a neves Missouri Botanikus Kert lett! Engelmann volt az USA-ban a Nemzeti Tudományos Akadémia alapítóinak is az egyike. Fontos, de kevéssé ismert szerepet játszott a francia szőlőkultúra és a boripar megmentésében. A szőlőgyökértetű (Phylloxera vastatrix) elleni sikeres védekezés végeredményeként amerikai vadszőlőhajtásokkal és -magokkal (Vitis riparia) cserélik le a teljes francia szőlőkultúrát, mely sikeresen ellenállt a tetvek támadásának. A nagy tudós 75 évet élt. Engelmann emlékét őrzi a kaktuszokon kívül még számos más növény tudományos neve, mint pl.: egy lucfenyő, a Picea engelmannii vagy az apacsfenyő, a Pinus engelmannii.
Élőhely
Félsivatag, sivatag, magas hegy,
Gondozás
A töviskaktuszok kellően világos és jól szellőztethető, levegős helyet igényelnek télen-nyáron. Meleg- és fényigényesek. A sűrű tövisezetű fajok a tavaszi fokozatos szoktatás után a tűző napon fejlődnek a legszebben és virágzanak a késő tavaszi és nyári hónapokban a leghosszabban, valamint a legbővebben. Az enyhén tövises, sörtés vagy tövismentes fajokat óvni kell a túlzott napsütéstől. Kizárólag nagyon jó vízáteresztő, erősen kőtörmelékes (cseréptörmelékkel is megfelelő), homokos-vályogos, általában kissé savanyú kémhatású talajkeverékbe ültethetők, de előfordulhat, hogy gyengén lúgos talajt igényel (pl.: E. ferreirianus subsp. lindsayi). Tápoldatozni nem szükséges, de az átültetés előtti évben 1–2 hetente az öntözővízhez egy keveset adagolhatunk a szép fejlődés érdekében. Teleltetésük hűvös, szellős helyen történjen, a helység hőmérséklete csak néhány °C-kal legyen fagypont felett. A ritka tövisesek 10 °C, a gazdagon tövisesek akár 2 °C-on is telelhetnek. Egyes magashegyi és északi fajoknak nagyon jó a fagytűrése, melyek az ősz folyamán jelentősen veszítenek vízkészletükből s ezért zsugorodnak, ezeket a téli csapadéktól érdemes megóvni. Teljesen szárazon teleljenek, sőt, ezeket a fajokat hosszabb ideig kell szárazon tartani, mint a többi kaktuszt, ezért áprilisig egyáltalán ne öntözzük, és ilyen tartási körülmények mellett bőségesen fognak virágozni. Némelyek magas hegységekben élnek, ezek napos, szeles kitettséghez szoktak, így is tartsuk őket. A kis termetű, sűrűn bordázott és tövises sivatagi vagy magas hegységben élő, szárazsághoz nagyon jól alkalmazkodott kaktuszok neveléséhez nagyon sok fény és állandó, intenzív légjárás szükséges. A növekedési fázisokban kapjanak elegendő vizet és tápoldatot, de nem többet, és két öntözés között teljesen száradjon ki az ültetőközegük. A gyér tövisűeket időnként letusolhatjuk, az erősen sörtés és tövises fajok esetén vigyázzunk a túlöntözésre, mert a pangó víz könnyen gyökérrothadáshoz vezethet. Magról és dugványról is aránylag könnyen szaporíthatók. A bőségesen sarjadó kaktuszok május végétől hajtásdugványozással kitűnően szaporíthatók, a sarjakat leválasztva és elültetve könnyen gyökeresednek. A nemzetség azon tagjai, melyek nem bokrosodnak, saját gyökerükön lassan nőnek, ezért már a pici magoncot feloltják Pereskiopsis alanyra, majd az így felerősítettet átoltják jól nevelő oszlopkaktuszra. A szúrós és riasztó tövisek sem védik meg az atkák és a tetvek ellen, melyek a vékony bőrükön táplálkozva elcsúfítják, sőt, el is pusztítják kedvenceinket. A gyűjteményekben erre külön figyelmet kell fordítani és időben megelőző permetezéssel védekezni, mert az utólagos permetezés csak ronthat a helyzeten. Gyökértetvek ellen az öntözővízhez keverhető speciális felszívódó szerrel vagy átültetéssel védekezzünk.
Felhasznált irodalom
Bodor János (2008): Szobakaktuszok. Mezőgazda Kiadó, Budapest.
Debreczy Zsolt (1976): Télálló kaktuszok, agávék és pálmaliliomok. Mezőgazda Kiadó, Budapest.
Elhart Zsolt: Echinocereus knippelianus subsp. kruegeri. MPKE-MKOE: Pozsgások
Haage, Walther (1981): Kakteen von A bis Z. 1. kiadás, Neumann Verlag, Leipzig Radebeul.
Hewitt, Terry: Kaktuszok és pozsgások
Hunt, David R.-Taylor, N.-Charles, G. (2006): The New Cactus Lexicon: descriptions and illustrations of the cactus family. dhbooks, Milborne port.
Mészáros Zoltán (1969): Virágzó kaktuszok. Mezőgazda Kiadó, Budapest.
Dr. Nemes Lajos – Szabó Dezső (1981): Kaktuszok. Mezőgazda Kiadó, Budapest.
Preston-Mafham, Rod & Ken (1994): Kaktuszok képes lexikona. Panemex Kft. És Grafo Kft.
Pappné dr. Tarányi Zita (2001): Kaktuszok és pozsgások ápolása. Kheirón ’97 Kft.
Schneck, Marcus (1997): Kaktuszok. Új Ex Libris Könyvkiadó.
Subík, Rudolf – Kunte, Libor (2004): Kaktuszok enciklopédiája. Kossuth Kiadó.
Veres, Gabriel (2003): Mrazu vzdorné kaktusy severnej ameriky. Kiadó: Jirí Stembera
Vermeulen, Nico (2002): Szobanövények enciklopédiája. Gabo Könyvkiadó.
Angol fordítás: Kiss Edina,
Varga Zoltán (Bp.)
Konzultáns: Varga Zoltán (Bp.)
Írta: Kiss Csaba
2010. február 1-12.
