Ferocactus latispinus


A fajra vonatkozó ismeretek

 

Viszonylag széles körben elterjedt taxonról van szó, és nem csak a gyűjteményekre vonatkozik ez, hanem a nagy elterjedési területre, melyet hazájában Közép-Mexikóban találunk. Jellegzetes az igen lapos és széles középtövis, melyről a faj nevét is kapta. Ez a középtövis is rendkívül nagy változatosságot mutat, mind méretben, mind színben. Az egészen kis méretű és világossárgán keresztül az akár 10 mm széles és élénk vöröses színezetig sok változatú középtövisű egyedekkel találkozhatunk. Magról viszonylag könnyen szaporítható, nem nagyon sarjadzó faj. Szereti a napos és meleg tartást, kavicsos termesztőközegben. Télen teljesen száraz legyen a termesztőközeg és a légtér is, de a hőmérséklet ne menjen +8 °C alá.

Írta: Mánfai Gyula
2004. szeptember

A nemzetségre vonatkozó ismeretek

Első leírása

Ferocactus Britton & Rose 1922/CBR 3: 123.


Szinonimák

Bisnaga Orcutt 1926/Cactography 1.


Etimológia

A Ferocactus tudományos nemzetségnév latin eredetű szóösszetétel, melynek latin előtagja a ferox, ferus, magyarul vad, ádáz (a kaktuszok erősen tövises, félelmetes, elriasztó kinézetű külsejére utal), az utótaggal együtt vadkaktusz a jelentése.

 

História

A nemzetség létrehozója és névadója az amerikai kaktuszszakértő, terepkutató és rendszerező szerzőpáros Nathaniel Britton és Joseph Rose volt 1922-ben. Az ádáz, vad kinézetű termetes kaktuszok habitusát a szemléletesen kifejező latin szóösszetétellel, a Ferocactus nemzetségnévvel illették.

A szerzőpáros, dr. Nathaniel Lord Britton (1859-1934) és prof. dr. Joseph Nelson Rose (1862-1928) közül Britton a New York Botanikus Kert igazgatója, Rose pedig Washingtonban a "National Herbarium, Smithsonian Institution" kuratóriumi tagja volt. Közös életművük, az 1919-23 között készült és a Washingtonban kiadott teljes kaktuszcsaládot átfogó négykötetes "The Cactaceae I-IV" monográfia. Közösen több kaktuszfajt is leírtak, néhány ismertebb ezek közül: Copiapoa megarhiza subsp. megarhiza, Coryphantha pallida subsp. pallida, Discocactus bahiensis, D. zehntneri subsp. zehntneri, Echinocereus barthelowanus, E. grandis, Echinopsis aurea subsp. aurea, E. formosa subsp. bruchii, E. ferox, E. pampana, Escobaria chihuahuensis subsp. chihuahuensis, E. dasyacantha subsp. chaffeyi, E. sneedii subsp. sneedii, Gymnocalycium spegazzinii subsp. spegazzinii, Mila caespitosa subsp. caespitosa, és számos Mammillaria faj. Rose önálló szerzőként is sok új kaktuszfajt írt le, ezek közül az ismertebbek az Echinocereus reichenbachii subsp. baileyi és a Mammillaria heyderi subsp. macdougalii (Rose ex Bail.) Hunt. Egyedül utazta be a kontinenst, főleg a kaktuszlelőhelyeket, melynek tapasztalatait használta fel a fenti közös monográfiájukban. A kaktuszokon kívül számos Echeveria faj felfedezője és leírója is.

 

Habitus

E nemzetséghez tartozó kaktuszok bizonyítottan nagyon idős kort, akár több száz évet is megérhetnek. A hordókaktusz nemzetség fajai jellemzően magánosak, elágazásmentesek, de vannak közöttük csoportosan növők (pl.: Ferocactus robustus). A száruk nyomott gömbölyded, zömök oszlop vagy tipikusan hordó alakú. Általában nagytermetűek vagy nagyon nagyok, egyes fajok egyedei nagyon idős korukra akár 3 m magasságot is elérhetnek (pl. F. pilosus), de nyilvánvalóan nagyon fiatal korban még nem mutatják ezt a formát. A száron kevés vagy számos erőteljes borda képződik, a bordák vaskosak, egyenesen lefutók, némely fajnál dudorosan szemölcsösek (pl. F. hamatacanthus subsp. sinuatus). Töviseik igen erősek – vad (félelmetes) kinézetűek, ami a névadásban döntő szerepet játszott – egy középtövisük rendszerint hosszabb, erősebb, nem ritkán laposabb a többinél, és a horgas tövisű taxon is gyakori (pl. F. latispinus). E fényigényes növények több színben pompázó, fajonként változó, de általában viszonylag nagy kehely vagy tölcsér alakú virágai az idős egyedek hajtáscsúcsa közelében fejlődnek, nyáron nappal nyílnak, de előfordul rövid nappalos, télen virágzó faj is (pl. F. latispinus). A virágcső feltűnő pikkelyekkel borított. A virágrészek és a porzók hajak gyűrűje által elválasztottak. A termés alakja gömbölyűtől az oválisig változó, vastag falú, éretten száraz, alapjánál felrepedő (Ferocactus szekció), vagy leves, édes, fel nem nyíló vagy szabálytalanul felnyíló (Bisnaga szekció), sárga színű, felülete ragacsos. A virágzó areolák csupaszok, nektárt rejtő mirigyeket, úgynevezett „extraflorális mirigytöviseket” is fejlesztenek. Ezeken a mirigytöviseken keresztül édes váladékot választanak ki a bőrfelületükre a virágzási idő környékén (nyáron és ősszel), ezzel is csalogatják a megporzást végző rovarokat, lepkéket. A mag lapított ovális, 1,4-2,4 mm nagyságú, fekete-barna, fényes, felszíni domborulatai lapítottak vagy részben konkávok.

Nigel P. Taylor és Clark által a fentebb említett mindkét szekció - Bisnaga szekció és Ferocactus szekció - még további két csoportra osztható, főleg a termés és a mag tulajdonságaira alapozva.

I. Bisnaga szekció

A termésük vörös, rózsaszín vagy bíboros, ritkán sárga vagy fehéres bogyó, leves, fel nem nyíló vagy szokatlanul felrepedő a csúcs körül, és a magok a terméshússal együtt kibuggyannak. A mag ritkán nagyobb mint 2 mm, többnyire nagyon sima és fényes, a köldök régiója keskenyen peremes.

  1. F. glaucescens csoport. A szár magános vagy sarjadó, a tövis többé-kevésbé lekerekített (a The New Cactus Lexicon itt a „terete” kifejezést használja, ami hengeres, de végei felé keskenyedő, kerek keresztmetszetű és sima felszínűt jelent), a csúcs egyenes, többé-kevésbé sima. A mag domború cellafalakkal határolt, többé-kevésbé kiemelkedők, a domborulatok falai többé-kevésbé lapítottak, nagyon finom mikro szemcsézettséggel (nem gödrös).

F. alamosanus, F. echidne, F. flavovirens, F. glaucescens, F. schwarzii

  1. F. latispinus csoport. A szár magános, némelyik faj egyedeinél nagyon nagy. A középtövis gyakran lapított, egyenes vagy hajlott, vagy visszahajlótól a tövisvégen horgasig változó, keresztben gyűrűszerűen bordázott. A magdomborulatok cellafalainak határai alig érzékelhetők, vagy enyhén kiemelkedők, a domborulatok falai gödrösek.

F. haematacanthus, F. hamatacanthus, F. histrix, F. latispinus, F. macrosdiscus

II. Ferocactus szekció

A termése kezdetben sárga vagy vörös, lila, rózsás-karmazsin csíkokkal, belseje beszáradó, alapjánál felreped, ahogy a termés megérik, leválik a növényről. A mag többnyire 2-3,2 mm nagyságú, tompa fényű vagy gyakran kevésbé fényes, a köldökrégió lapos peremmel.

 

  1. 1.F. robustus csoport. (Ez tartalmazza a F. wislizeniit is, noha a maghéj felszíne sekélyen gödrös.) Tövisek száma több mint 10, jól elkülönülnek erős középtövisekre és finomabb peremtövisekre. A mag alig érzékelhető vagy többé-kevésbé emelkedett domborulatú cellafalakkal, a domborulatok falai többé-kevésbé laposak vagy konkávok (nem gödrösek), durva mikro szemcsézettséggel.
  2. F. chrysacanthus, F. cylindraceus, F. fordii, F. gracilis, F. herrerae, F. johnstonianus, F. peninsulae, F. pilosus, F. robustus, F. tiburonensis, F. townsendianus, F. viridescens, F. wislizenii

 

  1. F. pottsii csoport. Tövisek száma kevesebb mint 10, nem elkülönülők vastagságban. A mag alig érzékelhető vagy többé-kevésbé emelkedett domborulatú cellafalakkal, a domborulatok falai többé-kevésbé lapítottak vagy gödrösek, mikro szemcsézettség nélkül.
  1. F. diguetii, F. emoryi, F. lindsayi, F. pottsii

 

A nemzetséghez jelenleg 42 taxon – 28 faj és 14 alfaj – tartozik (The New Cactus Lexicon Text 5. o.).

 

Érdekességek

  1. A hordókaktuszok ellentmondásos növénycsodák a távolságtartó, ugyanakkor vonzó monumentális termetük és az elriasztó tövisarzenáljuk miatt. Ebben a nemzetségben találjuk a kaktuszcsalád leghosszabb tövisű kaktuszát, a Ferocactus emoryi subsp. rectispinust, melynek középtövise akár a 30 cm hosszt is elérheti. A Ferocactus nemzetséghez tartoznak az egyik legszebb és egyben a legimponálóbb kaktuszok, és népszerűségük gyorsan növekszik annak ellenére, hogy a növények viszont túl lassan növekednek, 1-2 fajt eltekintve pedig sok évbe telik, míg termékennyé válnak, nem vagy ritkán nevelnek sarjakat.
  2. Bár többségük hosszú esztendők múlva hoz virágot, a legkülönlegesebb formájú, színű és nagyságú, félelmetes, ám mégis ámulatba ejtő töviseik látványa feledteti, de legalább is csökkenti a várakozás okozta türelmetlenséget.
  3. Nálunk sajnos sokat veszítenek a vadságukból még a Kanári-szigeteken termesztett példányok is. A később növekedett töviskoszorúk sokkal gyengébbek lesznek az új otthonukban a legodaadóbb gondozás mellett is. A termesztett növények nagyon lassan növekszenek, évekig tarthatók ugyanabban az edényben átültetés nélkül, de ha gondosak és türelmesek vagyunk, akkor még üvegházban is látványos „hordókká” fejlődhetnek.
  4. A Ferocactusok esetében jól tetten érhető a tudományos név és a népi elnevezés találékonysága közötti különbség az utóbbi javára. A hordókaktusz (angolul barrel cactus) vagy hordó alakú kaktusz (barrel-shaped cactus) népi elnevezés a kaktuszok távolról is jól felismerhető, az egész nemzetségre jellemző és rendkívül találó külső alakjára utal. Egy másik ismert nevük hazájukban a Wilde cactus (vadkaktusz), amit a nemzetség névadói a tudományos név alapjául felhasználtak. Nagyságuk és formájuk alapján igazán sem a gömbkaktuszok sem az oszlopkaktuszok kategóriájába nem illenek bele.
  5. Több hordókaktusz a Mammillariakhoz hasonlóan a szár végén, a tenyészcsúcs közvetlen közelében hozza a kör alakban elhelyezkedő virágait. Az azonos időben, nyíló, szemet gyönyörködtető virágkoszorú minden addigi fáradságot és hosszú várakozási időt elfeledtet. A lédús gyümölcsök ehetők, kissé savanykás, jellegzetes, vadgyümölcsre emlékeztető zamatuk van.
  6. A kultúrában tartott hordókaktuszokról a bőrfelületre tapadt édes váladékot öntözéskor permetezéskor el kell távolítani, mert könnyen megtelepednek rajta a penészgombák, melyek nemcsak esztétikailag, hanem élettanilag is károsak.
  7. Gondozásuk során óvakodjunk a kapkodásból, figyelmetlenségből adódó szúrásoktól, mert rendkívül hegyesek és erősek, ezért veszélyesek lehetnek és súlyos sérüléseket okozhatunk magunknak vagy másoknak.
  8. A Kaktusz-Világ 2008. november-decemberi számában és a 2008. december hónap kaktuszában is megemlítésre kerül a nemzetség leírói – az amerikai szerzőpáros - életútjának legfontosabb mozzanatai.

Élőhely

A nemzetség fajai az USA délnyugati és Mexikó északkeleti részén őshonosak, magasabban fekvő sivatagos, félsivatagos területek lakói.

Gondozás

Kultúrában nálunk sokat veszítenek a félelmetes kinézetű tövisruházatukból, mert a sokkal intenzívebb és hosszabb napfényes időszak itt nem biztosítható. Ezért a fagyveszély elmúltával fokozatos szoktatás után minél hamarabb a szabadban tartsuk őket. Ha a tövisei nem elég fejlettek, színtelenek, helyezzük még naposabb, melegebb helyre. Fény- és melegigényesek, ezért kizárólag a teljesen árnyékmentes, napos helyet szeretik, és nincs szükségük a legiszonyúbb nyári tűző nap elleni védelemre sem. A tartóedényeket nagy sziklára, kőtömbökre, betonalapra (teraszra) helyezzük el, így a nappal felmelegedett környezete éjszakára is biztosít számára elegendő meleget. A hordókaktuszok általában nem tűrik a túl nedves éghajlatot, ezért öntözés előtt hagyjuk a talaját teljesen kiszáradni. Nálunk az elég gyakori nyári záporok miatt az ültetőközeg kétharmad arányban tartalmazzon vulkáni eredetű kőzettörmeléket. Éppen ezért a laza szerkezetű ültetőközeg a megfelelő, hogy a hirtelen rázúduló csapadékmennyiség túlnyomó többsége csak átfusson a talaján. Az ültetőedény mérete sem legyen sokkal nagyobb a kaktusz átmérőjénél, ezáltal is kevesebb esővizet fog fel, sőt a talaját fóliával is takarhatjuk a szükségesnél több esővíz ellen. Időnként tusoljuk le a por, pókháló és a növényi, állati maradványok eltávolítása céljából. Kultúrában nem (vagy nagyon sokára) érik el a teljes magasságukat, mert jóval kevesebb és kevésbé intenzív fényt kapnak ahhoz, hogy a természetben előforduló méreteket elérjék, ami ugyan előny az elhelyezésük szempontjából, de az eredeti habitusuk hiányt szenved. Nagy szakértelmet kíván a fényben jóval szegényebb környezetben a virágzásra való késztetésük. A lakásban tartott hordókaktuszok nagyon ritkán vagy egyáltalán nem hoznak virágot. Télen, a nyugalmi időszakban tartsuk szárazon, hűvös, világos, 8-10 C fokos helyen. A téli zsugorodása természetes, ha ez a folyamat erősen felgyorsul és messze még a tavasz, közvetlen az edény közelében enyhe nedvesítést kaphat. 3-5 évente, április környékén ültessük át kissé nagyobb méretű edénybe, a talaját teljesen cseréljük ki. Magvetéssel szaporíthatók, csírázási idejük meglehetősen hosszú.

Túlöntözés esetén gyökérrothadás léphet fel. Gyapjastetvek és gombásodás ellen évi két alkalommal történő permetezéssel védekezhetünk. A permetezőszerek szakkereskedésben szerezhetők be.

Írta: Kiss Csaba

Megtekitnve 1056 alkalommal

Kapcsolódó tartalom

  • Faj:28
  • Alfaj:14
  • Taxon:42
  • Típusfaj:Ferocactus wislizeni
  • Nyelv:angol - német
  • Szerzők:Franziska & Richard Wolf
  • Kiadás éve:2004.
  • Kiadó:Magánkiadás
  • Terjedelme:248 oldal
  • Képek:392 db
  • Ábrák:6 db
  • ISBN:3-200-00160-7
  • Súly:880 g
  • Vastagság:20 mm
  • Szélesség:17,5 cm
  • Magasság:24,6 mm
  • Kötés:Kemény
  • Ára:18000 Ft
  • Nyelv:magyar
  • Szerzők:Tóth Norbert - Libnár Antal
  • Kiadás éve:2009.
  • Kiadó:MKOE
  • Terjedelme:370 oldal
  • Képek:526 db
  • Ábrák:49 db
  • ISBN:978-963-06-5952-9
  • Súly:1070 9
  • Vastagság:28 mm
  • Szélesség:16,5 cm
  • Magasság:24 cm
  • Kötés:Kemény
  • Ára:5500 Ft