5 éven belül a Wolf-házaspárnak ez már a második kaktuszokkal kapcsolatos műve, amely kétnyelvű (német és angol) formában jelent meg. Ebben a Kaliforniai-félsziget - amely 2,5x hosszabb, mint Magyarország - és a hozzá tartozó két partszakasz - a keleti oldalon a Kaliforniai-öböl, a nyugati oldalon a Csendes-óceán - szigetein őshonos 21 Ferocactus (hordókaktusz) fajról és alfajról írnak. Ebből következik, hogy Mexikó többi és az USA déli részein is élő Ferocactus nemzetség egész elterjedési területét nem öleli fel ez a szakkönyv, tehát ilyen szempontból nem teljes. A szerzőpár - 2,5 oldalt leszámítva - a teljes monográfiát csak a Ferocactus fajoknak szenteli, legfeljebb néhány kép képviseli a társult növényzetet (Echinocereus és Mammillaria faj is). A kiváló minőségű, élményszámba menő felvételek nagyobb részt foglalnak el a könyvben, mint a kétnyelvű szöveg. A csak színes illusztrációk között találunk a félszigetről egy eredeti és 5 rajzolt térképet (elterjedési terület megjelöléssel), valamint 5 oldal mikroszkópikus felvételt Ferocactus magokról. A méretarány jelzése hiányzik a térképekről és a magfelvételekről is. A Ferocactusokkal kapcsolatos termesztési feltételek a jelzett területekre vonatkozó földrajzi, éghajlati és talajviszonyokból kiolvashatók. E kiadvány és a Hunt-féle kaktuszlexikon Ferocactusokra vonatkozó rendszerezésében van (elég jelentős) eltérés, annak ellenére, hogy szinte egyidőben készültek. Célszerű lenne ilyenkor a szerzőknek a kaktuszgyűjtők érdekében azonos álláspontra jutni. Ferocactus rajongó szerezze be!

Írta: Kiss Csaba

Ferocactus cylindraceus subsp. cylindraceus (Engelmann) Orcutt 1926
Terjedelmes hordókaktusz

Az első élőhelyi kaktuszom!

Élménybeszámoló

1997 március eleje. A gépünk most szállt le Los Angelesben. Útitársaimmal innen indulunk a kaktuszok közé. Első lépés ehhez járművet szerezni, ezért gyorsan az egyik autókölcsönző társaság mikrobuszában kötünk ki, ami már visz is a cég telephelyére. Gyorsan kiderül, hogy nem tudjuk elmondani, hogy milyen autót szeretnénk, csak annyit, hogy beleférjenek a csomagjaink. Ezért aztán elindulunk a hatalmas parkolóban az autók között. Cipeljük magunkkal a csomagokat, a nekünk tetsző autókba belepróbálgatjuk. Egy hatalmas Buick csomagtartójába minden belefért. Hurrá, indulhatunk. Azaz csak indulnánk. Az autó ugyanis belül eléggé szűkös, alig van benne hely, ahová bármit is letehetnénk, még a térkép sem fér be sehová. A kormányváltós megoldás is nagyon zavaró, úgyhogy pár száz méterrel arrébb megfordulunk és visszavisszük az autót. Probléma nélkül kicserélhetjük egy másikra. Ezúttal egy Toyota az áldozat. Ezzel már minden rendben van, elindulunk keletre. A cél a Yoshua Tree Nemzeti Park, közelebbről a Yucca Valley nevű falucska, ami a park északi szélében fekszik. Aztán menet közben egyszercsak váratlan dolog történik - sötét lesz. Szállást keresünk, másnapig várnunk kell.
Reggel elindulunk, de közben változik a terv - a San Bernardino hegység majdnem útba esik - kis kitérővel betérünk. Megint csalódnunk kell, ez egy tipikus európai hegység is lehetne. Igazi alpesi táj fogad fenyőfákkal, apró, kőből készült házacskákkal. Szikla is van, de kaktusz sehol. Az egyetlen látványosság az erdőben fogad bennünket: hatalmas, 30-40 cm-es fenyőtobozok hevernek a földön. Megtaláltuk az óriástobozú fenyőt (Pinus coulteri). Hurrá. Dehát ez sem kaktusz. Egy szerény kárpótlás akad csak: a hegyek alacsonyabb részén élő Hesperoyucca whippleyi bokrai. Első ránézésre Agave stricta jellegű növény. Második ránézésre is. Itt még nem ismertük azt a jellemzőjét, hogy kaktuszokkal soha nem található együtt. De mintha ez csak ránk vonatkozna: mások normális kaktuszos élőhelyen fotózták, mi pedig csakis kietlen bozótos, nem kaktuszgyűjtőnek való tájakon botlottunk bele. Gyorsan vissza is térünk a főútra, és megyünk tovább keletnek. A táj kezd alakulni, sivatagi törpecsejés jellegű síkságon vágunk át. Aztán nem sokkal Morongo Valley falucska előtt odaérünk az első hegyhez. Azonnal satufék, a szikla oldalában kaktuszok nőnek. Jó nagy kaktuszok, jó magasan. Én kirohanok, másznék fel a függőleges falon. Nem megy. Az útitársaim csak nevetnek. Azt mondják, hogy üljek csak vissza az autóba, mert pár száz méterrel arrébb már normális elérhető helyeken is nőni fognak a kaktuszok.
Kisebb rábeszélésre azért itt is szétnézünk, és a síkságon a bozótosban találunk is pár darab kaktuszt. Ezek életem első élőhelyi kaktuszai: térdig érő Ferocactus cylindraceus példányok. Végtelenül örülök nekik. Pedig végtelenül rondák a faj többi élőhelyének példányaihoz képest. Eléggé egyhangú szürkések. Persze így van ez jól! Ha ezeket találtuk volna a piros tövisűek után, akkor nem örültem volna nekik annyira. Szerencsére útitársaim gyorsan betuszkolnak az autóba és pár perccel később, tényleg beérünk a látványos kaktuszok közé.
És mit csinálunk ahelyett, hogy kaktuszokat fényképeznénk az élőhelyükön? Kaktuszokat vásárolunk Morongo Valley falucskában egy kertészetben.

Család: Cactaceae

Első leírás:
Basionym: Echinocactus viridescens var. cylindraceus Engelmann 1852/AJS ser. 2, 14: 338.
Echinocactus cylindraceus (Eng.) Eng. 1856/SynC 19; 1857/PAA 3: 275; 1857/PRR 4: 32.
Jelenleg érvényes besorolása: Ferocactus cylindraceus subsp. cylindraceus (Engelmann) Orcutt 1926/Cactography 5.

Etimológia
A Ferocactus nemzetségnév, melyet Britton & Rose hozott létre, a latin ferox - vad - jelentésű szóból származik, utalva a rendkívül erős töviseikre. A cylindraceus fajnév, mely Engelmanntól származik, a latin hengeres jelentésű szóból eredeztethető, és a fejlett, idős kaktuszok alakjára utal.

Szinonimák:
Echinocactus acanthodes Lemaire 1839
Echinocactu californicus Monville 1846
Echinocactus viridescens var. cylindraceus Engelmann 1852
Echinocactus cylindraceus Engelmann 1856
Echinocactus rostii Berger 1929
Echinocactus hertrichii
Echinocactus acanthodes var. rostii Munz 1935
Ferocactus rostii Britton & Rose 1822
Thelocactus hertrichii

Habitus
A F. cylindraceus egyedülálló, nagy termetű, 3 méter magas és 40-50 cm széles, végső formája henger vagy hordó alakú lehet. Nagyon idős korában sem sarjad. 18-30 bordája dudoros. Areolánként 4-7 db középtövise változatos színű, formájú és állású, 7-17 cm hosszúak. Színük sárga, vörös vagy szürke, lapított, egyenes, hajlott, csavarodott, visszahajló is lehet. A peremtövisek is hasonlóan változatosak: 15-25 db van belőlük, egy részük hajszerű, más részük merev, a középtövisekre hasonlít. Virága 3-6 x 4-6 cm, sárga, zöldes vagy pirosas. A termése sárga, mérete 3-4 x 1,5-2 cm. Magja 2-3 mm vagy kisebb, fekete.

A jelenleg elfogadott alfajai és élőhelyeik
F. cylindraceus ssp. cylindraceus: Az alapfaj tövisei általában vörösesek, de a sárga és a vörös között bármilyen árnyalat előfordulhat, idős korban szürkülnek, a növényt sűrűn beborítják. Változatos, hajlott, kusza alakúak. A Colorado sivatag növénytársulásaiban nagy területen elterjedt az USA-ban Kalifornia és Arizona területén, és a közeli Mexikó-ban Baja California és Sonora állam területén 60-600 m tengerszint feletti magasságban.

F. cylindraceus ssp. eastwoodiae (Bens.) Taylor 2002: Kevesebb (12-14) peremtövise van és azok mind merevek, nincs közöttük hajszerű. A növény többnyire sárgás hatású. Az Arizona sivatag növénytársulásában él 390-1140 m magasságban, többnyire elérhetetlen sziklafalakon, Pima és Gila megyékben Arizonában.

F. cylindraceus ssp. lecontei (Eng.) Taylor 1998: Rövidebb tövisű (max. 7 cm), kevésbé kusza, 'jólfésült' változat. A vöröses tövisek csak kissé takarják el a szár zöld színét. Nagy területen terjedt el a Mojave, Colorado és Arizona sivatag növénytársulásaiban 300-1500 m magasságban.

F. cylindraceus ssp. tortulispinus (Gates) Taylor 1998: Alacsonyabb termetű, általában 70 cm alatti, de ez is megnőhet 2 méterre. Tövisei vörösesek, dúsan kuszáltak. A virága mindig tiszta sárga. A Kaliforniai-félsziget növénye.

Megjegyzések
1.
A faj rendkívül változatos, csoda hogy nem írtak le név szerint rengeteget. Az egyetlen ide besorolt faj a F. rostii, ami az ssp. cylindraceus alá tartozik. A F. acanthodes régebben használt érvénytelen elnevezés, vagyis ez nem a rengeteg élőhelyi forma valamelyikére alkalmazott név.
2.
A leírásban szereplő 3 méteres méretet fenntartásokkal kell kezelni, ez inkább valamiféle rekord lehet, amit valamikor valaki tapasztalt. Én a természetben 1 méternél nagyobbat nem láttam. Az viszont érdekes, hogy némelyik populáció meglepően egységes, némelyik viszont nagyon változatos. Találtunk egységesen piros, egységesen sárga, egységesen szürkés, és vegyes tövisszínű populációkat is. Meglepő volt látni Yucca Valley faluban a helyiek által az élőhelyükről elhozott növényeket. Ezek az eredeti lakhelyükön a hegyekben élénk pirosak, a faluban viszont szürkés, majdnem jellegtelen növények. Pedig csak néhány kilométerrel kerültek arrébb. A mi gyűjteményeinkben tartott növényekre nézve is jelzés értékű lehet ez a tapasztalat.
3.
A Ferocactus cylindraceus nem tűnik veszélyeztetettnek. Nagy területen elterjedt, életerős, szaporodó populációkkal találkoztunk. Volt olyan hegyoldal, ahol szinte méterenként élt egy példány, kicsik és nagyok vegyesen. Ugyanezen a hegyen érdekes volt látni, hogy egy bizonyos magasság alatt a völgyekben eltűntek a Ferocactus-ok, a helyüket 10-20 méteres szünet után átvette az Echinocactus polycephalus faj. Meglepő volt ezt látni, ugyanis az E. polycephalus mindig forró, száraz, szinte lakhatatlan helyeken nő. Itt viszont a völgyben, viszonylag védett helyen találtunk rá.

Gondozás
A F. cylindraceus tartása nem nehéz. Átlag kaktuszhoz képest gyorsan, a Ferocactus-okhoz képest lassan nő. Nem kényes, ritkán pusztul el, az átlagos kaktuszföldet és az átlagos gondozást jól viseli. A túl sok víz vagy a túl kevés napfény árthat neki. Viszonylag idősebb korban virágzik, 20 cm-es méret felett, amit gyűjteményben legalább 15-20 év alatt ér el. Cserébe virág nélkül is az egyik leglátványosabb, legszínesebb kaktusz. A dús, hosszú tövisek kifejlődéséhez tűző napot és viszonylag rideg tartást igényel. Sokat segít a vízáteresztő, kőtörmelékes, ásványi anyagokban gazdag talaj, ami az erős tövisekre kifejezetten serkentőleg hat. Fiatalon kilátszik a szár zöld színe, és a kevés fényben nevelt példányoknál idős korban is, de 10-15 cm átmérő felett már szinte teljesen el tudják takarni a tövisek. Az élőhelyén tavasszal virágzik, március közepén már láttunk jól fejlett bimbókat, az elsők ki is nyíltak. Ha gyűjteményben kivirágzik, azt nyár elején - május-június körül - és közepén teszi. Hosszú ideig virágzik a nyár derekán, egymás után több hullámban, de egyszerre ritkán nyílik 2-3 virágnál több. A mélyen ülő virág általában nem tud teljesen kinyílni a tövisek között. Teleltetése hideg helyen is történhet, a legtöbb forma jól bírja a fagypont körüli hőmérsékleteket. Általában 5-10 C fokos fagyot is elviselnek, az északibbak többet is. Ezért fűtetlenül is tartható, ha nyáron rideg tartást kap és nem lazulnak fel a szövetei.

Felhasznált irodalom
Hunt: The New Cactus Lexicon
Tóth Norbert: Pozsgások, 24. kártya

Írta:Barna János
Fotók: Barna János

Viszonylag széles körben elterjedt taxonról van szó, és nem csak a gyűjteményekre vonatkozik ez, hanem a nagy elterjedési területre, melyet hazájában Közép-Mexikóban találunk. Jellegzetes az igen lapos és széles középtövis, melyről a faj nevét is kapta. Ez a középtövis is rendkívül nagy változatosságot mutat, mind méretben, mind színben. Az egészen kis méretű és világossárgán keresztül az akár 10 mm széles és élénk vöröses színezetig sok változatú középtövisű egyedekkel találkozhatunk. Magról viszonylag könnyen szaporítható, nem nagyon sarjadzó faj. Szereti a napos és meleg tartást, kavicsos termesztőközegben. Télen teljesen száraz legyen a termesztőközeg és a légtér is, de a hőmérséklet ne menjen +8 °C alá.

Írta: Mánfai Gyula
2004. szeptember

Elsõ leírása
Ferocactus schwarzii Lindsay 1955/ Cactus and Succulent Journal (Los Angeles) 27: 70.

Szinonimák
Nincsenek

Etimológia
A schwarzii fajnév a kaktuszt megtaláló Friedrich SCHWARZ családnevének latinosított változata.

História
Friedrich (Fritz) SCHWARZ, német származású amerikai kaktuszkutató, -gyûjtõ és növénykereskedõ 1940-ben találta meg a késõbb róla elnevezett F. schwarziit Mexikó Sinaloa államának északi részén, El Rancho del Padre környékén. A begyûjtött kaktuszok bekerültek SCHWARZ növénykatalógusába, ezáltal eljutott az USA és Európa nagyobb gyûjteményeibe. LINDSAY is beszerzett egy példányt, s mivel még nem készült érvényes leírás róla, felvette a kapcsolatot a felfedezõvel, majd elutazott hozzá a San Luis Potosíban lévõ otthonába. SCHWARZ kertjében élõ példányról elkészítette a faj elsõ leírását, s a vendéglátó gazda tiszteletére róla, a megtalálóról nevezte el F. schwarziinak. Az új fajról szerzett mintaanyagokkal tért vissza Kaliforniába, melyeket a Stanford University Dudley Herbáriumban helyezett el. Késõbb ugyanitt, a herbáriumi anyagok között kutatva, hasonló mintákra akadt, melyekrõl kiderült, hogy azt Townshend Stith BRANDEGEE (1843-1925), kaliforniai botanikus még 1904-ben gyûjtötte. BRANDEGEE nem közölt semmilyen publikációt errõl a fajról, így nyílván Lindsay leírása az érvényes és a hivatalos megtalálója sem õ, hanem SCHWARZ. Szerencsésnek mondhatta magát, hiszen az a koránt sem gyakori eset történt vele, hogy a valódi felfedezõ helyett az õ neve került be a hivatalos krónikákba. Érdekes, hogy az Echinocereus primolanatus F. Schwarz ex N. P. Taylor faj (hiányos) elsõ leírása is az õ nevéhez fûzõdik. SCHWARZ beszámolóiban különleges jelenségeket is lejegyzett, például említést tesz arról, hogy a szomjúkat csillapítani szándékozó õzek, kecskék, sõt, lovak a kaktuszok töviseit letiporva férnek hozzá a nedvdús belsõ szövetekhez. F. SCHWARZ nevét, elismerve a kaktuszkultúra terén szerzett érdemeit, még többek között a Turbinicarpus schmiedickeanus subsp. schwarzii és a Mammillaria schwarzii is õrzi.

A Ferocactus nemzetséget több neves botanikus is behatóan vizsgálta, de olyan kitartó szenvedéllyel, mint dr. Georg Edmund LINDSAY, talán senki. LINDSAY a Kaliforniai Tudományos Akadémia igazgatója volt. Kaktuszkutatásai során számos publikációt jelentetett meg a hordókaktuszokról, több új faj és alfaj leírása fûzõdik a nevéhez, ezek között található az F. schwarzii. Az 1955-ben elért doktori disszertációját is fõleg e nemzetség jegyében készítette el. Részletes, eseményekben gazdag életrajzát kiemelve közöljük.

Dr. Georg Edmund LINDSAY (1916-2002)

Amerikai botanikus. G. LINDSAY gyermekkorának javarészét California államban, Pomona mellett töltötte. Kamasz korában szülei, akik gyümölcstermesztéssel foglalkoztak, San Diego megye Lakeside városában egy citromfarmot vásároltak, amelyet örökül ráhagytak. Már egészen fiatal korától kezdve nagyon érdekelték a sivatagi növények. Miután 14 évesen megszerezte a jogosítványát, elindult felfedezõútra növényeket gyûjteni lakóhelyétõl távolabb is, amelynek csúcspontja Baja California félszigete volt 1932-ben, ahová George MCLAIN kísérte el. 1934-ben tért vissza barátaival, Theodore HUTCHINSONnal és George ASCHENBRENERrel. A következõ évi utazásán, amelyet részben szamárháton tett meg, leírja elsõ felfedezését. A felfedezett taxon a Cochemiea WALTON (Cactaceae) nemzetségbe tartozott. A növény a C. maritima G. E. LINDSAY = C. pondii WALTON subsp. maritima (G. E. LINDSAY) U. GUZMÁN lett. A következõ gyûjtõútján 1936-ban, õ és kollégiumi évfolyamtársai Arthur BRIDGE és Robert DAVIS, felfedezték a Mammillaria angelensis R. T. CRAIG kaktuszfajt. 1938 nyarán bejárta az egész félszigetet Robert HOARD, a Pomona Egyetem rovarokat és hüllõket gyûjtõ oktatójának társaságában. Még azon az õszön gyûjtött Közép-Mexikóban egészen Oaxakáig - a Ferocactus nemzetség déli határáig - lejutva, gyakran visszatért a Sonora-sivatagba és a Rancho Guirocoba-t, mint bázisát használta. Utazásaival és írásai nyomán felkeltette az Arizonában újonnan alapított, Phoenix-i székhelyû Sivatagi Botanikus Kert kuratóriumának figyelmét, akik az elsõ igazgatójukat keresték. Habár csak 22 éves volt és még csak 3 évet végzett el az egyetembõl, mégis igazolta a megválasztásának helyességét, mivel sikeresen elindította a kertet. Az új adminisztrációs fõépület építése, a kertek kiosztása, a több ezer õshonos kaktusz elültetése - melyek közül rengeteget õ maga gyûjtött a Baja California Norte-ben megtett útja során 1939-ben. Miután (a II. világháborúban harctéri filmoperatõrként szolgált az Amerikai Légierõnél) visszatért a citromültetvényre, felfedezõ utakat tett Mexikóba Reid Venable MORAN társaságában. 1947-ben, amikor a San Pedro Nolasco-szigetet látogatta meg Herbert BOOLlal, felfedezte az Echinocereus websterianus G. E. LINDSAY és a Mammillaria multidigitata RADLEY kaktuszfajokat. 1949-ben felhagyott a farmgazdálkodással és a Stanford Egyetemre ment befejezni a megkezdett tanulmányait, és doktori képzésbe kezdett Ira Loren Wiggins (1899-1987) felügyelete alatt. A doktori disszertációját a Ferocactus nemzetség ökológiájából és taxonómiájából írta, amely hosszadalmas és külterjes terepkutatásokat igényelt Mexikóban. A disszertációt 1955-ben publikálta, amely 12 új Ferocactus taxon elsõ leírását tartalmazta. 1952-ben meggyõzte bankár barátját, J. W. SEFTONt, hogy szponzorálja a Kaliforniai-öbölben tervezett hajóútját. Az Orca nevû hajó felfedezõ útján LINDSAY volt a tudományos tiszt, és a legénység tagja volt R. V. MORAN, W. C. STEERE s még hét Stanford-i végzõs hallgató. A "Sefton-Stanford Gulf of California Expedition" (Sefton-Stanford Kaliforniai-öböl kutatócsoport) több mint 5000 mérföldet utazott be 61 nap alatt, miközben 26 szigeten álltak meg gyûjteni. A következõ két nyár során - 1953-ban és 1954-ben - LINDSAY mint adminisztrációs asszisztens és növénytani gyûjtõ tevékenykedett az Alaszka állami Point Barrow székhelyû Sarki Kutató Laboratórium (Arctic Research Laboratory) számára, amely I. L. WIGGINS igazgató irányítása alatt mûködött. Stanfordi munkásságának befejezését követõen kinevezték a San Diego-i Természettörténeti Múzeum igazgatójának. Öt éves megbízatása alatt, nagy hangsúlyt fektetett a gyûjtemények és a kutatási anyagok rendszerezésére és a kutatói személyzet kiválasztására. R. MORANt, mint a botanika kurátorát alkalmazta és Baja Kaliforniai terepmunkára bátorította, melybe beletartozott a Bahia de los Angeles városában a Vermillion Sea Field Station (Terepi Állomás) létrehozása. Arra is szentelt idõt, hogy három kontinensen végzett gyûjtõútra menjen R. V. MORANnal Mexikó déli részére, és még két nagyobb utazást is megszervezett a Kalifornia-öböl szigeteire, egyiket a Nemzeti Természettörténeti Múzeum számára 1962-ben, másikat 1966-ban a Múzeum és a Kaliforniai Tudományos Akadémia számára. Utóbbinál igazgató is lett 1963-1982 között, egészen nyugdíjba vonulásáig. Utolsó jelentõsebb gyûjtõútja 1964-ben volt, amikor részt vett egy, a Kaliforniai Tudományos Akadémia és a Nemzeti Tudományos Alapítvány által finanszírozott Galápagos-szigeti nemzetközi expedíción. 18 taxont írt le, melyek mind kaktuszok voltak. Ezek közül a ma is elfogadott taxonok: Ferocactus chrysacanthus subsp. grandiflorus, F. gracilis subsp. gatesii, F. schwarzii, F. tiburonensis, Mammillaria boolii, M. hutchisoniana subsp. louisae, M. pondii subsp. maritima, M. albilanata subsp. tegelbergiana. Gyakori cikkírója és munkatársa volt a Cactus and Succulent Journal, a Desert Plant Life és a Pacific Discovery szaklapoknak. Hét botanikai faj, többnyire szukkulensek, egy skorpió a Baja Kalifornia állambeli Sierra Lagunából, valamint egy kígyó a Kaliforniai-öbölbeli Isla Carmenrõl õrzi a nevét. A kaktuszok közül az Echinocereus ferreirianus subsp. lindsayi MEYRAN, a Ferocactus lindsayi BRAVO és a sin. Mammillaria lindsayi CRAIG taxonokat nevezték el a tiszteletére.
A kaktuszkutatás terén kifejtett munkásságának elismeréseként 1949. július 4-én megkapta a Cactus and Succulent Journal díját, melyet napjainkig csak 135 tudósnak ítéltek oda.

Habitus
A kaktusz mindig magában álló, nem sarjadó. Fiatal korában eleinte szabályos, majd nyomott gömb alakú, idõs korában megnyúlt gömb (tojás) formája lesz maximum 80 cm magas, 50 cm széles méretekkel. Tenyészcsúcsa enyhén belapult, melyet 2-5 cm átmérõjû, kerekded, vastag, selymes, sárgás színû filcréteg koronázza. Szára élénk- vagy sötétzöld színû, mélyen barázdált, 13-19 bordája 3-5,5 cm magas, éles, sima felületû, nem szemölcsös, függõleges lefutású. Ovális, vagy fordított tojás alakú areolái nagyok, 5-12 mm szélesek, 11-22 mm hosszúak, kezdetben erõsen gyapjasak, színük eleinte világos sárgászöld, késõbb világos-, majd sötétszürkévé válik. Az idõs egyedek bordáinak élén az areolák nagyon közel helyezkednek egymáshoz, vagy folyamatosan össze is érnek és sávszerûen futnak végig rajtuk. A tövisek nem rendezõdnek el felismerhetõen perem- illetve középtövisekre. A fiatal, ám még fejletlen növény areolánként 4-5 (néha több, akár 10 is elõfordulhat), az alapnál 1-2 mm vastag, 0,5-5,5 cm hosszú, enyhén hajlott, majdnem egyenes tövissel rendelkezik. A felnõtt növényeken aerolánként 1-3 tövis van, ez idõvel 0-2 darabra redukálódik.  Két tövis esetén viszont mindegyikük hajlott, a borda élével párhuzamosan egyik lefelé, a másik felfelé irányuló. A tövisek színe kezdetben sárga, majd egyre inkább szürkévé vagy szaru színûvé válik. Felületük finoman és gyûrûszerûen barázdált, keresztmetszete síkdomború vagy fordított. A virágzó areolákon a rendszerint meglévõ tövisek vagy tövisképzõ helyek felett és a virágok alatt (vagyis a köztes zónában) jelennek meg az **extraflorális nektárképzõ mirigyek. Kezdetben általában 2 db fejlõdik egy areolán aszimmetrikusan, a késõbbiekben aztán akár 5 is megjelenhet aerolánként, színük halvány narancssárga, enyhén lapítottak, lekerekített csúccsal, 1,8-2,2 mm szélesek.
A virágok május és június között a növény tetején koszorúszerûen, a tenyészcsúcstól számított 2. areolában jelennek meg, színük citrom- vagy kanárisárga és alig észlelhetõ, enyhe illatuk is van. A teljesen kinyílt virág mérete legalább 5 cm hosszú és 4 cm átmérõjû. (Egyes ismertetõk 10 cm nagyságú virágot is említenek, de ez túlzásnak tûnik.) A virágcsövet borító vörös, sárga szöszös szélû pikkelyek folyamatosan átmennek külsõ lepellevelekbe, melyek sárgák, vörös középcsíkkal, a szélük kissé tépett. A belsõ lepellevelek homogén sárgák, 2-2,5 cm hosszúak, 0,8 cm szélesek, hegyes végûek, a szélük rojtos. A porzószálak, a portokok, a bibeszál és a bibe egyaránt sárga színûek. A termése 1,5 cm hosszú, 1,2 cm széles, pajzs formájú, visszahajló pikkelyekkel borított.
Az elszáradt, sárga színû lepellevelek a termésen maradnak és együttes hosszuk a 3,0 cm-t is elérheti. Az érett gyümölcs hamar kiszáradó, az oldalánál felrepedõ, a pirosas magház termésfalán belül ragacsos, édes gyümölcshús veszi körül a magokat. Az érett, csíraképes magok ovális alakúak, fényes feketék, 1,5 mm hosszúak 1,0 mm szélesek és 0,6 mm vastagok. A maghéj felszíne enyhén recés, a köldök ovális, besüppedõ.

Megjegyzések:
1. A Ferocactus schwarzii a F. echidnevel nagyon közeli rokon, mégis sok mindenben különbözik a két faj. A F. echidne elágazásra (sarjadásra) hajlamos, mégsem nõ akkorára, mint a Ferocactus schwarzii, több tövise van, vékonyabb a bordája és 6-8 héttel korábban virágzik.
2. A faj helyszíne nehezen megközelíthetõ és gyümölcse kevés magot tartalmaz.
3. N. TAYLOR és J. CLARK a F. schwarziit a Bisnaga szekció F. glaucescens csoportjába sorolta be.

A F. schwarzii fajhoz jelenleg alfaj nem tartozik.

Élõhely
Mexikó Sinaloa államának északi és középsõ részén, meredek csúcsok és hegyek sziklás felszínén élnek 30-200 m tengerszint feletti magasságban Bacuberitotól keletre, El Rancho del Padre és Rio Sinaloa közötti szorosban Nyugat-Sinaloában, akárcsak az alacsony kis hegység, Cerro Colorado vörös sziklás csúcsai között, Cofradia közelében, kb. 48 km-re Culiacan várostól keletre, Durangó állam határa mentén.

Gondozás
A F. schwarzii a melegházainkban a meglehetõsen ritkábbak közé tartozik, pedig e kaktuszfaj tartása viszonylag könnyû. Szaporítása sarjak híján csak magról történhet, és pont ez okozza a legnagyobb nehézséget. A magok jól csíráznak, viszont nagyon érzékenyek a talajuk kiszáradására. Ha nem gondoskodunk megfelelõ vízellátásukról, elpusztulnak. Egyébként 1-2 éves korától különösebben már nem érzékeny, a szokásos kaktusztalaj és figyelmes öntözés, gondozás mellett hosszú ideig gyönyörködhetünk benne. Az átlag kaktuszhoz képest gyorsabban, a saját nemzetségében a lassabban növõk közé tartozik. A növekedést valamelyest serkenthetjük, ha lapos tálban neveljük a közvetlen a felszín alatti gyökérszerkezete miatt. A túl sok víz árthat, a túl kevés napfény a fejlõdését gátolja, viszont szabadban a hosszantartó napos és meleg környezet kielégítõ vízellátással jó növekedést biztosíthat számára. Viszonylag idõsebb korban virágzik, leginkább a 12-20 cm-es méret körül, amit gyûjteményben leginkább 15-20 év alatt ér el. Persze elõfordulhat, hogy - nagyon kedvezõ tartás mellett - ennél jóval rövidebb idõ után, akár 10 évesen elkezdi rendszeresen mutogatni szép, sárga virágait. A hosszan tartó ivarérés ellentételezéséül virág nélkül a nemzetségében is az egyik leglátványosabb, legszínesebb kaktusz. A növény optimális fejlõdéséhez és a dús, hosszú tövisek képzõdéséhez fokozatosan biztosított tûzõ napot és viszonylag rideg tartást igényel. A természeteshez közeli habitus kialakulásában sokat segít a jól drénezett (jó vízáteresztõ képességû), kõtörmelékes, tápanyagban, ásványi anyagokban, gazdag, enyhén savas (pH 6-6,5), vagy semleges (pH 6,8) kémhatású talaj, ami az erõs tövisek képzõdésére kifejezetten serkentõleg hat. Fiatalon kilátszik a szár zöld színe, és a kevés fényben nevelt példányoknál idõs korban is, de 10-15 cm átmérõ felett, kedvezõ tartás mellett már szinte teljesen el tudják takarni a tövisek. Az élõhelyén tavasszal virágzik, március közepén már láthatók a jól fejlett bimbók, az elsõk korán ki is nyílnak. Ha gyûjteményben kivirágzik, az nyár elején és közepén történik - május, június, július hónapokban. Hosszú ideig virágzik a nyár derekán, egymás után több hullámban, általában egyszerre nem nyílik 2-3 virágnál több, de elõfordul az is – persze ritkábban -, hogy virágkoszorú övezi a termõcsúcsot, ember által érezhetõ illata nincs vagy alig észlelhetõ. A viszonylag nagy homogén sárga virágai akár egy teljes héten át nyitva maradhatnak. A mélyen ülõ virágokat általában gátolják a teljes kinyílásban a meglévõ tövisek.
A téli minimális hõmérséklet általában és huzamosabb ideig 8-10 C fok alá ne kerüljön. Teleltetése azonban hideg helyen is történhet, mivel a legtöbb forma szárazon jól bírja a fagypont körüli hõmérsékleteket. Ezek rövidebb ideig tartó -5-10 C fokos fagyot is elviselnek, az északiabbak kicsivel többet is, de ennél alacsonyabb hõmérsékleten elpusztulnak. Ezért fûtetlenül is tartható a teleltetõben, ha nyáron ridegtartást kap, és nem lazulnak fel a szövetei.
Az F. schwarzii meglehetõsen fogékony a gyökérkártevõkre, ezért gyakran kell ellenõrizni. Gondos ápolás mellett hosszú évekig, évtizedekig fejlõdhet, növekedhet és fõleg - virágozhat.

Érdekességek
1. LINDSAY 1955-ben publikált doktori disszertációjában (LINDSAY 1955/PhD thesis, Stanford University) több új Ferocactus taxon elsõ leírása között szerepelt a F. schwarzii is, melyet a Cactus and Succulent Journal hasábjain jelentettek meg.

2. Ha nem is ellentmondásosak a virágzásra vonatkozó adatok, megfigyelések, minden esetre nagy intervallum található a különbözõ ismertetõkben. A legoptimistább adat, miszerint akkor kerülhet virágzási korba, ha szárának átmérõje eléri a minimális 10-12 cm-t, ehhez is közel 10 év szükséges.

3. Magonc korában Echinocactus grusoniira, egészen fiatalon pedig némelyik cephalium nélküli Melocactusra, késõbb az Uebelmannia gummiferara is hasonlít kissé, és csak jóval késõbb ölti fel a fajra jellemzõ különleges külsõt.

4. Több, különbözõ korú felvétel alapján arra lehet következtetni, hogy minél idõsebb a növény, annál kevesebb tövis található egy areolában. Nagyon fiatalon az areolákban körkörösen elõforduló 7-9(10) tövise is van, késõbb a tövisek fésûszerûen összeállnak a bordák élén, nagyon idõs korában meg szinte tövistelen, innen eredeztethetõ a tövishagyó hordókaktusz név.

5. Különleges megjelenése, fõleg gyér tövisezettsége, illetve annak teljes hiánya összetéveszthetetlenné teszi más fajtársával, ezért az egyik legkönnyebben felismerhetõ hordókaktusz. Nemzetségén belül a F. glaucescenshez hasonlít a legjobban, de nem szürkés színû és annál kisebb tövisû.

6. **A virágban található nektáriumok (intraflorális nektáriumok) a rovarok csalogatásával elõsegítik a rovarporozta növények megporzását. A cukros váladékot (nektar) kis mirigyek termelik, amelyek a virágkocsányon, a virágrészek között, a viráglevelek alapjánál, az alapi részen megduzzadó bibeszál ún. vánkosában stb. lehetnek. Az extraflorális (virágon kívüli) nektártermelõ mirigyek jellemzõk az egész Ferocactus nemzetségre. A virágon belüli viszonylag kevés nektártermelést hivatottak pótolni ilyen sajátos külsõ módon.

7. A 2009 végén megjelent "Tóth Norbert - Libnár Antal: Hordókaktuszok - A Ferocactus nemzetség" címû magyar nyelvû monográfiában nemcsak errõl a taxonról, hanem az összesrõl olvashatunk, és tudhatunk meg rendkívül érdekes, sõt, hasznos ismereteket, a kaktuszkutatás során a felfedezõk által tapasztalt különleges történeteket.

Felhasznált irodalom
BODOR János (2008): Szobakaktuszok. Mezõgazda Kiadó, Budapest.
HAAGE, Walther (1981): Kakteen von A bis Z. 1. kiadás, Neumann Verlag, Leipzig Radebeul.
HEWITT, Terry (2000): Kaktuszok és pozsgások. Panemex Kft. és Grafo Kft.
HUNT, David R. - TAYLOR, N. - CHARLES, G. (2006): The New Cactus Lexicon: descriptions and illustrations of the cactus family. dhbooks, Milborne port.
MÉSZÁROS Zoltán (1969): Virágzó kaktuszok. Mezõgazda Kiadó, Budapest.
DR. NEMES Lajos - Szabó Dezsõ (1981): Kaktuszok. Mezõgazda Kiadó, Budapest.
PRESTON-MAFHAM, Rod & Ken (1994): Kaktuszok képes lexikona. Panemex Kft. és Grafo Kft.
PAPPNÉ DR. TARÁNYI Zita (2001): Kaktuszok és pozsgások ápolása. Kheirón ’97 Kft.
SCHNECK, Marcus (1997): Kaktuszok. Új Ex Libris Könyvkiadó.
SUBÍK, Rudolf - KUNTE, Libor (2004): Kaktuszok enciklopédiája. Kossuth Kiadó.
Tóth Norbert - Libnár Antal (2009): Hordókaktuszok. Magyar Kaktuszgyûjtõk Országos Egyesülete, Tóth Norbert és Libnár Antal közös kiadása.
Dr. Turcsányi Gábor és Társai (2001): Mezõgazdasági növénytan. Mezõgazdasági Szaktudás Kiadó.
VERMEULEN, Nico (2002): Szobanövények enciklopédiája. Gabo Könyvkiadó.

Fotók: KISS Ármin
Angol fordítás: VARGA Zoltán (Bp.), MILKOVICS Zsolt

Készült: 2010. július 02-20, december 01-29.

A cikk írója a szerzõi jogokat fenntartja!

A Ferocactus nemzetség - Ezzel az alcímmel jelent meg 2009. szeptember végén a TÓTH Norbert és LIBNÁR Antal szerzőpáros által készített

HORDÓKAKTUSZOK

című monográfia, amely nemcsak a nemzetség napjainkig megismert összes faját és alfaját (3 változattal együtt 44 taxon), hanem két természetes hibridet is alapos részletességgel ismertet több, egyéb fontos kapcsolódó tudnivalóval kiegészítve.

A magyar kaktuszirodalom gyöngyszemét tudhatja magáénak az az összesen 500 jelenlegi és leendő szerencsés tulajdonos, aki már gyarapította vagy még módjában lesz gyarapítania a kaktuszokkal kapcsolatos szakirodalmát. Igen, ez szakirodalom a javából!!! A két szerző évekig, ha nem évtizedekig dolgozott (ha a gyűjtőszenvedély kezdetét is figyelembe vesszük) azért, hogy majd egyszer, talán legkedvesebb kaktusznemzetségük, tudományosan is megalapozott, minél teljesebb megismerését őszinte örömmel ossza meg kaktuszkedvelő társaival könyv formájában. Ez az idő most érkezett el, és ha nehezen leküzdhető sok-sok akadályt kellett is elhárítaniuk, végeredményként a magyar nyelvű kaktuszirodalom egyik legjobb alkotása juthat el nemcsak a hordókaktuszokért rajongó, hanem minden érdeklődő kaktuszkedvelő ideiglenes vagy végleges birtokába. A korlátozott példányszám miatt nem mindenki vásárolhatja meg, de valószínű, hogy kézről-kézre fog járni, ismerősök, barátok vagy az MKOE könyv-kölcsönzése jóvoltából. Aki teheti, legalább egyszer nézze át, és biztos magáénak fogja vallani, hogy az ismétlés a tudás anyja!

A 368 oldal terjedelmű, minden értelemben meglehetősen súlyos kiadvány 16 kisebb-nagyobb részben, szervesen felépített sorrendben taglalja a Ferocactus nemzetségről szóló, főleg személyes tapasztalatokra, kitartó kutatásokra épült ismerethalmazt, melyet kiváló minőségű panoráma, normál méretű és makrofelvételek tesznek még élményszerűbbé.

A könyvindító Előszó 2 oldalon, és egy gyönyörű F. wislizeni virágkoszorúval köszönti az olvasót. Az ezt követő Bevezetés a hordókaktuszok világába rész tömör történelmi és kaktusz kultúrtörténeti visszatekintést ad szintén 2 oldalon. A sorban A Ferocactus-ok ökológiája (környezettana) következik 10 oldalon, melyben a földrajzi elterjedés, a klimatikus viszonyok és egyéb élőhelyi jellemzők kerülnek terítékre természetesen kitűnő élőhelyi felvételekkel. A PAPP László biológus-botanikus által 8 oldalon kifejtett - A Ferocactus BRITTON et ROSE nemzetség evolúciója, származása és rokonsága című - fejezet magas szintű, de mégis közérthető tudományos alapossággal fejtegeti a kaktuszok időben igen távoli genezisét, mai morfológiájukat és a föld flórájának általános elterjedését, ezen belül a Cactaceae családnak a kényszerűség következményeként kialakuló különleges alkalmazkodóképességét. A kaktuszcsaládon belül további elemzésnek veti alá a Ferocactus-ok napjainkig megtett evolúcióját. A fejezetet rendhagyó módon egy teljes oldalas "belső" irodalomjegyzék zárja. A hordókaktuszok morfológiája az előbbi részre ráépülve 14 oldalon igen aprólékosan, gazdagon illusztrálva (82 fotó!) elemzi a teljes kaktusztest - gyökérzet, szár, tövisezettség, tövispárna, virág, termés, mag - minden fizikai tulajdonságát, a környezeti hatásokat és a testrészek kölcsönös viszonyait. A következő 12 oldalon áttekintést kapunk a Hordókaktuszok kultúrában történő neveléséről, ennek fiziológiai feltételeiről, a szaporításról, a betegségek okairól, a kártevők felismeréséről és eltávolításukról, melyet 15 felvétel tesz közérthetőbbé (egy nagyszerű élőhelyi felvétel nem ide illik). A Ferocactus nemzetség története résszel folytatódik a monográfia, amely 3 oldalon mutatja be az Újvilág felfedezése után megismert szokatlan külsejű, hatalmas méretű, tövises növények kalandos taxonómiai útját, amely végül BRITTON és ROSE révén 1922-ben a Ferocactus botanikai névben ért véget. Továbblapozva 4 oldalt a könyvben a Ferocactus fajok határozókulcsa található.

Az élőhelyet panorámaszerűen bemutató következő főrész teljes oldalas, szép nyitóképe szinte címlapfotó tematikájú, ennek ellenére inkább a kiadvány végére kívánkozik, igaz a szöveg az 59. oldalon utal rá. Elérkezve tehát a mű 290 oldal terjedelmű fő részéhez - A Ferocactus nemzetség taxonjainak részletes bemutatása című fejezethez, elöljáróban N. P. TAYLOR által kidolgozott rendszer genusfelosztását elfogadva mutatják be a szerzők a nemzetség felépítését: két szekciót és ezeken belül is 2-2 csoportot. Ezt a 2 oldalas rövid kitérőt segítségül szánták az interspecifikus csoportok elkülönítésében és eredetének megismerésében. A nemzetség tagjainak igen részletes bemutatása az eligazodást könnyítendő ábécérendben történik. Egy-egy taxon bemutatására célszerű, szemléletes és kiváló fotókkal illusztrálva meglehetősen nagy felületen, átlagban 6,3 oldalon kerül sor. Az ismertető minden esetben a bal oldalon indul a taxon jellegzetes, teljes oldalas felvételével, míg a jobb oldalon a szöveges rész kezdődik az élőhelyet jelölő színes térképmelléklettel. (Ebben a részben az oldalszámmal egy vonalban feltüntetett standard "Hordókaktuszok" felirat helyett praktikusabb lett volna a mindenkori taxon nevének feltüntetése.)

Az egyes taxonismertetők felépítési szerkezetének sorrendje:

Természetesen ez a főrész a monográfia sava-borsa, de a nemzetség minden tagjának alapos megismeréshez nélkülözhetetlen ismereteket tárnak fel nemcsak az ezt megelőző, hanem a követő részek is.

A zárórészek összesen 20 oldalon még ezekkel az összképhez szervesen illeszkedő témákkal foglalkoznak:

A könyv hátsó borítóján a meleg hangú ajánló fölött a szerzőpáros - bal oldalon TÓTH Norbert, jobb oldalon LIBNÁR Antal - látható, akiknek az életrajzát talán a legközelebbi könyvükben olvashatjuk. Nagyszerű munkájuk elismeréseként az MKOE köszönetét fejezi ki!

Végül néhány technikai adat ismertetése zárja le e nagyszerű monográfia bemutatását.

A könyv mérete: 165×240×25 mm, súlya: 1,07 kg, 368 oldalas, kemény borítású.

Összesen a borítókkal együtt 526 színes fotót (megszámoltam), 1 db a nemzetség elterjedését ábrázoló (kissé pontatlan) és 44 db a taxonok élőhelyét bemutató színes térképet, 2-2 középhőmérséklet és csapadékátlag diagramot valamint hónapra lebontott táblázatot és egy korabeli színes rajzot tartalmaz.

A könyv jelenlegi ára: 5500 Ft + 850 Ft postaköltség (kereskedelmi forgalomban nem kapható). ISBN: 978-963-06-5952-9

A könyv megrendelhető az alábbi címen: Lukoczki Zoltán, 8000 Székesfehérvár, Apatini u. 2.

Írta: KISS Csaba