Gymnocalycium Pfeiffer ex Mittler 1844
Család: Cactaceae
Első leírása
Pfeiffer ex Mittler: Taschenbuch für Cactusliebhaber 2: 124. 1844 (Gymnocalicium)
Pfeiffer 1843/Kat. Hort. Schelhase, Gymnocalicium
Etimológia
A Gymnocalycium nemzetségnév két ógörög eredetű szó összevonásából keletkezett. Az első tag (gymnos) jelentése csupasz (a kaktuszokra vonatkozóan szőrtelen, tövistelen virág), a második tag (calyx) jelentése csésze, csupor, kehely. A nemzetségnév a receptaculum és a pericarpium által alkotott üreges virágrészre, azaz a virágcsőre utal, melynek külső felszíne csupasz, vagyis nincs rajta sem szőrzet, sem tövis. Szó szerint tehát e kaktusznemzetségre vonatkozóan a Gymnocalycium, csupaszkelyhű virágúakat jelent.
História
A Gymnocalycium nemzetségnevet dr. Louis Ludwig Karl Georg Pfeiffer (1805-1877) német orvos, kaktuszkutató és –szakértő 1843-ban használta először A. Schelhase, kasseli kertész növénykatalógusában, majd 1845-ben Christoph Friedrich Otto (1783-1856) szerzőtársával közösen alkotott művében írta le (az Első leírás-ban ismertetett helytelen módon). Pfeiffer - több növény felfedezője és leírója - veszi észre, hogy az akkor Echinocactus nemzetségbe sorolt kaktuszok között egyes növények virágcsöve más, mint a nagy többségé. Mégpedig nem hajas, nem szöszös, nem szőrös, nem sörtés, nem tövises, hanem egyszerűen csupasz, kizárólag pikkelyek vannak rajta. Ekkor elkülönítette az Echinocactus gyűjtőnemzetségtől e fajokban az egyik leggazdagabb csoportot és megalkotta a Gymnocalycium nemzetséget. Pfeiffer Kassel városában volt orvos, ahol nagy kaktuszgyűjteménnyel is rendelkezett. Hivatásának gyakorlása mellett beutazta egész Kubát, kora egyik legismertebb kaktuszszakértője, az Enumeratio Diagnostica, Enumeratio Cactearum és több jelentős kaktuszközlemény (pl. Kakteen) írója, szerzője. Emlékét őrzi, és egyben munkásságának elismerését jelenti a Salm-Dyck által róla elnevezett 10 taxonból álló Pfeiffera kaktusznemzetség.
Habitus
A nemzetséghez tartozó fajok alakja, mérete, tövisezettsége, színe és virága igen változatos. Legtöbbjük pozsgás szára kezdetben gömb alakú, idősebb korban egyesek kissé lapítottakká válnak, mások kissé megnyúlt gömb alakúvá, rövid hengeressé formálódnak. Legtöbbjük nem sarjad, de némelyek igen vagy csoportosan nőnek. Méretük a 4–6 cm-től akár 50 cm átmérőig vagy magasságig is terjedhet. Száruk színe széles skálán változékony, a bársonyos sárgászöldtől a kékesszürkén át a vörösesbarnáig minden színárnyalat előfordul. Bordáik száma 4-15 vagy több, de 20-nál kevesebb, szétterülők, tompa élűek, vagy élesek, háromszög keresztmetszetűek. Némelyik taxonnál spirális lefutásúak, változatosan dudorosak. Az areolák ritka állásúak, tövisesek, gyakran kisebb-nagyobb mértékben besüllyedve a dudorok hullámai között. A virágareolák nem különböznek a többitől, de csupaszok. Peremtöviseik 3–4 mm-től 6–8 cm hosszúságig is kifejlődhetnek nagyon változatos színben, a sárgásfehértől a feketéig bezárólag, számuk jellemzően 5–10(–15) db. Középtövis ritkán képződik, ha mégis, 1-nél több is lehet. Virágcsövük minden esetben csupasz, a kinyílt virághoz képest hosszú. A virág viszonylag nagy, rendszerint alsó állású, a tölcséralaktól a harangformáig változó, a tenyészcsúcs közelében nyíló, érdekesen árnyalt fehér, rózsaszín vagy kárminvörös és egy földrajzi csoportnál (az uruguayi fajoknál) sárga színű. Nappal virágzók, kora tavasztól késő őszig, némelyek illatosak. A pikkelyek jellegzetesen laposak, tompítottak (lekerekítettek), áttetsző szélekkel, fokozatosan mennek át külső leplekké. A külső lepellevelek szétterülők, vagy kissé felfelé állók. A nagyszámú porzók gyakran két csoportra oszlanak, az alsók a bibét övezik közvetlenül a mézfejtők felett, a maradék felettük csoportosul, de a torokgyűrűben hiányoznak. A termés alakja a gömbölyűtől a hosszúkás-gömbölydedig terjed. Száraz vagy húsos, felhasadó, feltörő vagy éretten szétfolyó. A mag változatos formájú, a közel gömbölyűtől a sisak vagy kalap alakúig terjed, színe a barnától a feketéig változik. Felülete fényes vagy matt, sima vagy dudoros (alacsony vagy magas boltozatos) illetve aprón papillás. A köldök alapi fekvésű, általában magába foglalja a csírakaput is, jellemzően nagy, néha kinövéses.
Megjegyzés
A mag morfológiája alapján a szakleírások két nagy csoportra – Microsemineum és Gymnocalycium alnemzetségre - osztják általában a nemzetséget, noha a nemzetségen belül csak a faj vagy az alfaj a hivatalosan elfogadott taxon. Ez a két alnemzetség jól körülhatárolható külön-külön területen él, csak Uruguayban érintik, valamint Argentína San Juan és Córdoba város környékén nyúlnak bele egymás areájába.
A Gymnocalycium nemzetség a hatalmas természetföldrajzi elterjedése miatt további jól körülhatárolható viszonylag kisebb növényföldrajzi alakkörökre is tagolódik, amit definiálható morfológiai jellegzetességek alátámasztanak. Ahhoz, hogy ez a sok, alaktanilag is hasonló faj nagy biztonsággal megkülönböztethető legyen, főleg a magjuk alapján, alakkörökbe sorolhatók. Az egyes magalakkörökhöz mindenkor hasonló törzsformák, (habitus) és szintén jól körülhatárolható élőhelyek vonatkoztathatók. Ezeket a magalakköröket többé-kevésbé a termések formája is követi. Felületes lenne azonban ezt a nemzetségen belüli rendszerezést kizárólag a magokra, mint elsődleges botanikai bélyegre alapozni, figyelmen kívül hagyva a többi – másodlagos – botanikai bélyeget és növényföldrajzi adatokat. A Gymnocalycium nemzetségben a magok alak (és egyéb fizikai tulajdonságuk) szerinti csoportosítását csak hasznos vezérfonalként fogadhatjuk el, de ez elkerülhetetlen a speciális Gymnocalycium-gyűjtemények érdekében, főleg a szakemberek részéről. Curt Backeberg (1896-1966) német rendszerező hat különböző típusú magforma alapján csoportosította a nemzetséget. Franz Buxbaum (1900-1979) osztrák botanikus professzor, aki különösen nagy jelentőséget tulajdonított a mag morfológiai sajátosságán alapuló rendszerezésnek, a Gymnocalycium nemzetséget 12 fajsorra osztotta. Hans Till osztrák kutató még tovább ment, 2001-ben publikált rendszerezése a nemzetséget két alnemzetségre, négy fajcsoportra, hat alfajcsoportra és tizenegy fajsorra bontja. [Tillről - érdemei elismeréseként - Walter Rausch a szinonim G. tillianum (G. oenanthemum) fajt nevezte el.] Ami ebben a témában legutoljára megjelent, az a 2006-ban kiadott David R. Hunt: The New Cactus Lexicon, melyben öt magalakkörben részletesen felsorolja az általa elismert fajokat.
A legfontosabb gyümölcs- és magtípusok, azaz magalakkörök nem hivatalosan a következők lehetnek:
- Macrosemineum Termés zöld vagy zöldes árnyalatú, hosszant felnyíló. Mag gömbös-csonkított gömbtől a sisak alakig, viszonylag nagy, (1–)1,5–3 mm, fekete vagy feketésbarna, matt. Maghéjcellák laposak vagy alacsonyan boltozatosak. Köldök környéke nagy. Ebbe az alakkörbe tartozó fajok: G. denudatum, horstii, mesopotamicum (a mag lapos), paraguayense, uruguayense
- Gymnocalycium (Ovatisemineum) Termés zöld, szürkészöld vagy kékeszöld, hosszant felnyíló. Mag gömbös-csonkított gömbtől a sisak alakig, közepes méretű, kb. 1–1,5 mm, fekete, (de világosbarnának tűnik a jellegzetes kutikula réteget lehámozva). Maghéjcellák laposak vagy alacsonyan boltozatosak. Köldök környéke nagy. G. amerhauseri, andreae, baldianum, berchtii, bruchii, calochlorum, capillaense, erinaceum, gibbosum, kieslingii, kroenleinii, neuhuberi, reductum, robustum, schroederianum, striglianum, taningaense, uebelmannianum
- Microsemineum Termés zöld, kékeszöld, szürkészöld vagy piros, hosszant vagy haránt irányban reped fel. Mag változatos formájú, lapítottan oválistól a sisak alakúig, kicsi, 0,5–1,2(–1,5) mm, vörösbarna, sötétbarna vagy fekete, fénytelentől a fényesig. Maghéjcellák laposak vagy alacsonyan boltozatosak, kivétel a két utolsó faj. Köldök környéke közepes méretűtől a kicsiig. G. albiareolatum, bayrianum, castellanosii, glaucum, hossei, monvillei, nigriareolatum, oenanthemum, pflanzii, pugionacanthum, rhodantherum, ritterianum, saglionis, spegazzinii.
Maghéjcellák magasan boltozatosak: G. chiquitanum, mostii
- Trichomosemineum Termés kékeszöld vagy szürkészöld, hosszant felnyíló. Mag lapított sisaktól a kalap alakúig, közepes méretű, 1→1,5 mm, vörösbarna, félfényes vagy fényes. Maghéjcellák papillásak. Köldök környéke nagy, peremes, kitüremkedő. G. bodenbenderianum, ochoterenae, ragonesei, stellatum
- Muscosemineum Termés általában vörös vagy kékeszöld, hosszant felnyíló. Mag gömbölyű, kicsi, 0,8–1 mm, bézs-barna. Maghéjcellák boltozatosak, de vékony falúak és gyakran zsúfoltak. Köldök környéke közepes méretűtől a kicsiig. A köldök fehér. G. anisitsii, eurypleurum, marsoneri, mihanovichii, schickendantzii, stenopleurum.
Nevezéktanilag csak a nemzetség és a faj meghatározott hivatalosan, konkrét és kötelező kritériumok alapján. Ezektől eltérő taxonokat sajátságosan értelmez(het)ik a rendszerezők. Ezek - az alfaj kivételével – sajátos szubjektivitáson alapulnak, és valójában az adott faj populációinak a különböző környezeti hatásokhoz igazodó megnyilvánulásai. Ezért fordulhat elő, hogy a nem elismert taxonok más-más rendszerezőnél kisebb-nagyobb mértékben eltérőek lehetnek.
Élőhely
Ez a viszonylag kisméretű, zömében inkább lapított fajokból álló gömbkaktusznemzetség a Föld déli féltekén, kizárólag Dél-Amerikában él. A kontinens déli, elkeskenyedő részének inkább a belső-középső részein egy háromszögszerű alakzatban őshonos. Legfeljebb keleten közelíti meg néhol az Atlanti-óceán partvidékét, és a déli szélesség 15. fokától egyre elkeskenyedve kb. 4000 km hosszúságban nyúlik el dél felé nagyjából a 45. szélességi fokig, a Rio Chubut folyó vidékéig. Ahol előfordulnak, a tengerszint feletti magasság 200-3500 m között rendszertelenül változó, ezért a hőmérsékleti viszonyok is igen változatosak, szélsőségesek. Bolíviában, a 3000 m-es Altiplano magaslaton pl. a dértől + 40 °C-ig emelkedhet a napi hőmérséklet. A nagyjából összefüggő élőhely Argentína keleti és északi (Andok hegylánctól keletre), Bolívia délkeleti, Brazília déli, Paraguay és Uruguay teljes területén található. Elterjedésük összesen mintegy 5 millió négyzetkilométer, azaz a Dél-amerikai kontinens több mint egynegyede, ami megegyezik egy fél Európa nagyságú területtel.
Felhasznált irodalom
Walther Haage: Kakteen von A bis Z
David R. Hunt: The New Cactus Lexicon
Libnár Antal: Dél-Amerika legszebb kaktuszai
Elisabeth Manke: Kaktuszok
MPKE-MKOE: Pozsgások
Dr. Nemes Lajos – Szabó Dezső: Kaktuszok
Rudolf Subik – Libor Kunte: Kaktuszok enciklopédiája
Fordító: Kiss Edina
Varga Zoltán (Bp.)
Írta: Kiss Csaba
Kultúrája: Téli pihenőidőszakban a 8–12 °C közötti hőmérsékletet, a száraz légteret és a szintén száraz földkeverékben való tartást igényli. Meghálálja a világos és levegős helyen történő elhelyezést. A magoncok rostos gyökereinek megőrzése érdekében kis mennyiségű nedvességet igényel, melyet felszívatással érdemes alkalmazni. Tenyészidőszakban a rendszeres vízellátást igényli, megfelelően kiszáradó, jó vízáteresztő, mérsékelten humuszos földkeverékben. Szabadban is tartható, de az erősen tűző napsugárzástól ajánlott védeni. A fiatal növények melegebb és párásabb tartást a gyorsabb növekedéssel hálálják meg. Földkeveréket illetően a szokásos kaktuszföld megfelelő. A G. alboareolatum magok általában 5–180 nap alatt csíráznak ki, optimális körülmények között jó csírázási %-ra lehet számítani. Normális esetben csak fényben csírázik, a GA-3 (egy növényi hormon, gibberrelinsav féleség) előidézheti a csírázást még sötétben is. Csírázási hőmérséklete kb. 25 °C. Lényeges, hogy a termést ne szedjük le idő előtt (a növény az érett termést magától is elengedi), mert a magvak éretlenek lesznek, nem csíráznak, és ezen az utóérés sem segíthet.
Szintézis: Hans Till 2005-ben a GYMNOCALYCIUM 18 (1): 611-614 oldalain a Rhodantherum aggregátumba helyezte a fajt, de nem volt teljesen meggyőződve ennek helyességéről. A G. alboareolatum szukkulens hajtása és virága morfológiailag jelentősen különbözik a Rhodantherum aggregátumba besorolt többi taxontól. Hans Till a Gymnocalycium 2 (3) 1991. 29-31. oldalán írt tanulmányában írja a következőket: „Az eredeti leírásban tévesen jelent meg a magcsoport meghatározása. A G. albiareolatum a Schütz féle rendszerre hivatkozva nem az Ovatisemineum csoportba, hanem a Microsemineum csoport Mostiana fajsorába tartozik. A tévedés abból származhatott, hogy létezik egy G. kieslingii f. albiareolatum nevezetű növény, melynek valóban az Ovatisemineum csoportba tartozó magja van. Jóllehet a G. albiareolatum a G. hossei rokonságához tartozik. Egyértelműen felismerhető e fajnál a rózsaszínű portokok, melyek az Ovatisemineum csoportba tartozó fajoknál nem fordul elő. Tévedés mindkét taxont ugyanabba a magcsoportba sorolni. Az élőhelyükön ezek a növények egészen talajba húzódnak vissza és csak virágzáskor lehet könnyebben észrevenni őket. A felfedezéskor sem találtunk virággal vagy magtokokkal rendelkező egyedeket. Csak a későbbi megfigyelések alkalmával derült ki, hogy ez növény nem azonos a G. kieslingii f. albiareolatummal. Míg a G. albiareolatum idős korában is lapított gömb marad, addig a G. kieslingii f. albiareolatum kissé megnyúlik, akár 100 mm is lehet a talaj feletti magassága.”
Írta: Kiss Csaba
A cikk írója a szerzői jogokat fenntartja!
