Thelocactus bicolor

A fajra vonatkozó ismeretek

Tudományos név
Thelocactus bicolor (Pfeiffer) Britton & Rose 1922

Első leírás

Basionym:Echinocactus bicolor(Galeotti ex) Pfeiffer 1842/Abb. 2: t. 25.

Thelocactus bicolor(Pfeiffer) Britton & Rose 1922, Bull. Torrey Bot. Club 251.

Szinonimák (összesen 25 a teljesség igénye nélkül)

Cactus bicolor, Echinocactus bicolor, Echinocactus bicolor var. bolaensis, Echinocactus bicolor var. pottsii, Echinocactus bicolor var. schottii, Echinocactus bicolor var. tricolor, Echinocactus bolansis, Echinocactus bolaensis, Echinocactus rhodophthalmus, Echinocactus schottii, Echinocactus wagnerianus, Ferocactus bicolor, Ferocactus bicolor var. bolaensis, Hamatocactus bicolor, Thelocactus bicolor subsp. bolaensis, Thelocactus bicolor var. bolaensis, Thelocactus bicolor var. commodus, Thelocactus bicolor var. pottsii, Thelocactus bicolor var. schottii, Thelocactus bicolor var. texensis, Thelocactus bicolor var. tricolor, Thelocactus bicolor var. wagnerianus, Thelocactus pottsii, Thelocactus schottii, Thelocactus wagnerianus

Etimológia

A tudományos bicolor fajnév latin eredetű, jelentése kétszínű, mely a virág kettős színére utal.

História

A fajt Galeotti Mexikóban fedezte fel, melyet ő is írt le Echinocactus bicolor néven, de hiányosan, amit dr. Pfeiffer 1942-ben egészített ki. Újabban csak őt tekintik a faj hivatalos leírójának. A holotípust nem konzerválták le, tehát nem is őrizték meg. A jelenlegi besorolási rendszerbe Britton és Rose helyezte 1922 augusztusában.

Henri Guillaume Galeotti (1814–1858) francia születésű belga botanikus és fajleíró valamint kaktuszgyűjtő Mexikóban több új kaktuszfajt talált meg, többek között az Astrophytum myriostigma, Ferocactus pilosusés a Mammillaria formosa fajokat. A Brüsszeli Botanikus Kert igazgatója is volt. A Bursera galeottiana viseli a nevét.

Dr. Louis Ludwig Karl Georg Pfeiffer (1805–1877) német orvos, kaktuszkutató és –szakértő. Pfeiffer Kassel városában volt orvos, ahol nagy kaktuszgyűjteménnyel is rendelkezett. Hivatásának gyakorlása mellett beutazta egész Kubát, kora egyik legismertebb kaktuszszakértője, az Enumeratio Diagnostica, Enumeratio Cactearum és több jelentős kaktuszközlemény (pl. Kakteen) írója, szerzője. Ő hozta létre 1838-ban a Cephalocereus, 1837-ben a Discocactus, 1843-ban a Gymnocalycium nemzetségeket, valamint számos kaktuszfajt írt le, pl.: a Copiapoa boliviana, C. bridgesii, Coriphantha retusa, Discocactus insignis, Echinopsis tubiflora, Ferocactus robustus, Mammillaria gracilis, M. haageana, Parodia haselbergiisubsp. graessneri. Emlékét őrzi, és egyben munkásságának méltó elismerését jelenti a Salm-Dyck által róla elnevezett 10 taxonból (9 faj és 1 alfaj) álló Pfeiffera kaktusznemzetség.

A fajt a jelenlegi besorolási rendszerbe két amerikai kaktuszszakértő, terepkutató és rendszerező helyezte, dr. Lord Nathaniel Britton (1859–1934) és prof. dr. Joseph Nelson Rose (1862–1928). Britton a New Yorki Botanikus Kert igazgatója, Rose pedig Washingtonban a Smithsonian Intézet Nemzeti Herbáriumának kuratóriumi tagja volt.

A szerzőpáros közös életműve, az 1919–23 között készült és a Washingtonban kiadott teljes kaktuszcsaládot átfogó 4 kötetes "The Cactaceae I–IV" monográfia. Ebben a munkájukban már Thelocactus nemzetségnéven szerepeltetik a Schumann által leírt alnemzetséget, amely akkor még csak 6 fajból állt. Közösen több kaktuszfajt is leírtak, néhány ismertebb ezek közül: Copiapoa megarhiza, Coryphantha pallida, Discocactus bahiensis, D. zehntneri, Echinocereus barthelowanus, E. grandis, Echinopsis aurea, E. formosa subsp. bruchii, E. ferox, E. pampana, Escobaria chihuahuensis, E. dasyacantha subsp. chaffeyi, E. sneedii, Gymnocalycium spegazzinii, Mila caespitosa, és számos Mammillaria faj.Rose önálló szerzőként is sok új kaktuszfajt írt le, ezek közül az ismertebbek az Echinocereus reichenbachiisubsp. baileyi és a Mammillaria heyderisubsp. macdougalii (Rose ex Bail.) Hunt. Egyedül utazta be a kontinenst, főleg a kaktuszlelőhelyeket, melynek tapasztalatait használta fel a fenti közös monográfiájukban. A kaktuszokon kívül számos Echeveria faj felfedezője és leírója is.

Habitus

A kaktusz magányos, ritkán sarjadó még ritkábban csoportképző, nagyon változatos megjelenésű. A szár változó alakú, lehet nyomott gömb, tojásdad vagy hengeres formájú, (1,5–)5–38 cm magas, 2–14(–18) cm átmérőjű, színe a sárgától a kékeszöld és szürkészöldön át a mélyzöldig előfordul. A bordák száma 8–13, szemölcsösen tagoltak, jól elkülönülők vagy egymásba simulók, függőlegesek vagy valamelyest spirálisak. Az areola fiatalon fehér vagy sárga gyapjas, később csupasz, átmérője 6–10 mm körüli, de ovális alakú, mivel barázdában folytatódik a szemölcs felső részén. Mézfejtők (extraflorális nektárium) általában képződnek. Tövisek változatosak és színesek – piros-tarkák, vörösek, szürkéssárgák, élénksárgák vagy fehérek. A fiatal areolákon ibolyásvörösek, sárga csúccsal, később fakóbbak lesznek. A középtövisek száma 0–4(–5), de jellemzően inkább 4 db és általában kisebbek, mint 3,5 cm, de néha elérheti az 5 cm-t, ritkán a 7,5 cm-t is. Erősek, merevek, egyenesek, néha kissé íveltek, éles véggel, a legalsók rövidebbek, a felsők valamelyest lapítottak vagy hengeresek, felemelkedők, elállók. A 8–18 db sárgásfehértől a vörösesbíborig változó színű peremtövis általában 2,5 cm-re vagy valamivel hosszabbra nő, sugarasan szétterülő, a növényre simuló vagy kissé elálló. A virág selymesfényű, 3,5–7 cm hosszú, 4–8 cm átmérőjű, színe a rózsaszíntől a sötét bíborrózsaszínen át a magentáig terjed, néha szürkébbek alul, de a torok vörös. A vacok jól fejlett. A 9–13 ágú bibe sárga, sárgásrózsaszín vagy vörös, a bibeszál fehér vagy halványrózsaszín, a rengeteg porzószál fehér vagy piros, a portok sárga. A termés gömbölyű-hosszúkás, 10–12 mm átmérőjű, sárgás-, zöldes- vagy vörösbarna színezetű, éretten száraz és az alapjánál felrepedő nyíláson a magvak kihullanak. Az 1,1–1,5 mm átmérőjű mag fekete, a maghéj vastag és dudoros.

Élőhely

Az USA Mexikóval közvetlen határos részén, Délnyugat-Texasban és Északkelet-Mexikó nagy területén Chiuahua, Coahuila, Durango, Nuevo León, San Luis Potosí, Tamaulipas és Zacatecas szövetségi államok meleg, száraz vidékein őshonos. Élőhelye – mint maga a növény – szintén nagyon változatos, fellelhető félsivatagi területeken, vagy rajta kívül majdnem növényzetmentes felszíneken, kiemelkedő mészkősziklák oldalán, repedéseikben, de előfordul szárazságtűrő cserjék némi árnyékoltságában is.

A Thelocactus bicolor subsp. flavidispinusBackeberg törpe termetű alfaj kizárólag az USA Texas állam Marathon városának közelében, és csak az ottani talajon él.

Gondozás

Nagy, feltűnően szép virágaik miatt a kaktuszgyűjtők körében igen kedveltek, ezért a gyűjteményekben is nagyon gyakoriak. Sarjról csak elvétve szaporítható, ezért gyakorlatilag csak magról nevelhető. Fontos ismerni az importmagok származási helyét a gyűjteményben lévő növények szakszerű gondozásához. E fajra is igaz, hogy párosan szép az élet, mivel önsterilek, ezért a saját magszüret érdekében egyidőben több egyednek kell virágoznia a megporzáshoz, illetve a magképzéshez. Tűzdeléskor és átültetéseknél óvakodjunk a meggondolatlan, túlzott öntözéstől, mely kedvezőtlenül hűvösebb időjárás esetén a növény rothadásához, pusztulásához vezethet. Feloltani nem szükséges, saját gyökerén is jól nevelhető. Tenyészidőben hozzászoktatás után teljes napfényt, meleget és állandó légmozgást igényelnek, a szárazságot jól tűrik. Szabadban a felesleges esőtől védve neveljük. Az 5 cm-nél nagyobb átmérőjű példányok már virágzóképesek. A bimbók megjelenésekor hetente, egyébként 2–3 hetente langyos esővízzel öntözzük. Júliusban, a legnagyobb kánikulában (38 °C fok felett) pihentessük a növényt, ilyenkor ne öntözzük. A virágzási időszaka tavasztól nyár végéig tart. Egyszerre több virág is nyílik, viszonylag hosszú ideig, 4–5 napig is virítanak, érezhetően nem illatosak. A homokos és kissé agyagos, sok mészkőzúzalékos, alginites, ásványokban gazdag talaja legyen laza, levegős, jó vízáteresztő, de fontos, hogy tápanyagban is kellően dús legyen. 3–4 évente érdemes új talajba átültetni. Teleltetése világos, 8–12 °C fokos hűvösben és levegős helyen legyen (ez lehet fűtőtest nélküli, déli tájolású ablakpárkány is). Teljesen szárazon kell átteleltetni, ilyenkor a hideget jól tűri, és ha fonnyadást, ráncosodást tapasztalunk, akkor sem szabad öntözni. Vannak szakleírások, melyek mérsékelt nedvesítést javasolnak a hajszálgyökerek elszáradásának megakadályozására, de inkább néhány fokkal hűvösebb, és huzatmentes, de szellőztethető helyre vigyük. 5 °C fok alatt nem ajánlott tartósan teleltetni, noha a –5 –7 °C fokos száraz hideget rövid ideig elviselik, főleg az északi populációkból származó növények. Azokat az egyedeket, amelyek a téli folyadékvesztés miatt tavasszal még fonnyadtak, a tűző naptól óvni kell. A tavaszi vízadagolást is folyamatosan és lassan növeljük a hőmérséklettől függően. A vizet alulról szívassuk fel, mert felülről történő öntözésnél a vékony bőre könnyen fertőződik, de pangó víz ne maradjon a növény alatt. A talaj tetejére tegyünk egy vékony durva szemcsés homok- vagy finom kavicsréteget, hogy az érzékeny gyökérnyakat a túlzott nedvességtől megóvjuk. Az ültetőedény aljára is helyezzünk drenázsréteget. Két öntözés között hagyjuk teljesen kiszáradni a talajt. Viszonylag könnyen tartható és gondos, szakszerű ápolás mellett a növények nagyon hosszú életűek lesznek. Gombabetegségek és a kártevők ellen permetezéssel védekezzünk.

Az alfajok

A T. bicolor alfajokról csak egy igen rövid ismertetés következik, csupán a gyors összehasonlítás, illetve a különbözőségek érzékeltetése végett.

• T. bicolor bolaensis

A szár csoportképző, hengeres, a tövisek fehéresek (és vörösek), a peremtövisek száma kb. 25 db.

• T. bicolor flavidispinus

A növény törpe méretű, csak 1,5–4 cm magas. Középtövisei vannak, a tövisek sárgák. Kizárólag az USA-ban – Texas állam, Brewster megye – Marathon közelében, az ottani úgynevezett Caballos Naviculite talajon nő (ami feltehetőleg különleges talaj, amelyre specializálódott).

• T. bicolor heterochromus

A szár nyomott gömb, 4–7 × 6–15 cm, színe a zöldtől a kékeszöldig változhat. A bordák száma 7–11 db. A szemölcsök nagyon nagyok, lekerekítettek. A mézfejtők néha hiányoznak. Az középtövisek száma 1–4 db, 3 cm-nél kisebbek, erősek, lapítottak, szürkéssárgák és vörösek, a legalsó lefelé mutat és valamelyest barázdált, a többi a csúcs felé hajlik. A peremtövisek száma 6–9 db, 28 mm-nél rövidebbek, árszerűek. A virág átmérője 10 cm-nél nem nagyobb, a torok narancsosvörös. A termés kb. 15 mm átmérőjű.

• T. bicolor ssp. schwarzii

A szár kissé nyújtott, 6 cm magas és 5 cm átmérőjű. A középtövis általában nincs. A virág háromszínű: a lepellevél magenta színű, a torok felé fehéredik, a torok vörös.

Érdekességek

1. Kultúrában a nemzetség legelterjedtebb, legnépszerűbb faja. A gyönyörű, de nem érzékelhető illatú virág(ok) nélkül is igen mutatós, szép megjelenésű növény. Ezt kecses formája, (balra) csavarodó és egyenletes szegmensekkel redőzött, dekoratív hatású bordái, valamint az élénkszínben tarkálló, szabályos formába rendeződött feltűnő tövisruhája adja. A tavasszal fejlődésnek induló tenyészcsúcs töviseinek még élénkebb tarka színharmóniája lenyűgöző látvány.

2. A nemzetségén belül a T. leucacanthus (1837) és a T. hexaedrophorus (1839) után a T. bicolor subsp. bicolor (1842) sorban a 3. leírt faj, amelynek felfedezése Galeotti révén 166 évvel ezelőtt történt.

3. Tövisei annyira különbözőek, sokfélék, hogy emiatt a leírók által változatokként aposztrofált taxonok a törzsfajhoz sorolhatók. A tövisein kívül, termetben és a virág színében is jelentős eltérések mutatkozhatnak. A virág nemcsak két, hanem több színű is lehet. Pl.: a szin. Thelocactus bicolor var. tricolor (K. Sch.) Berg. virága kokárdaszerűen elkülönülő bíborvörös, vörös és fehér gyűrűkkel díszített. A habitusban jelentkező változatosság a nagy elterjedési területtel magyarázható.

4. Gyanítható, hogy a bicolor – kétszínű – fajnév kiválasztásában nemcsak a virág kettős színe, hanem a tövisek hasonló tulajdonsága is együttesen kaphatott szerepet.

5. A T. bicolor virága teljes napsütésben lámpaernyő-, vagy medúzaszerűen visszahajlik a szár felett. Lenyűgöző látvány, érdemes megörökíteni.

6. A legidősebb példányok 50 cm-nél is magasabbra nőhetnek 15 cm vastag szárral. Nagyon idős korban, alkalmanként sarjat is nevel.

7. Az areolában elhelyezkedő tövisek egészen különleges, szinte mértani pontosságú szabályos alakzatban borítják be a bordák élét, miközben diszlokáció nélkül átnövik egymás hatósugarát. A peremtövisek sugarasan szétterülnek, a középtövisek közül az alsó előre mered, a felső pedig hozzá képest nagyjából derékszögben felfelé áll. Közelről szemlélve pompás látvány, olyan, mintha három egyenlő sávban, körkörösen színes leplű „tövisvirágok” lennének. A hegyük szalmasárga, mely fokozatosan megy át bordó színbe, majd a tőben újra sárgára vált. Mindehhez festői háttérként a kellemesen zöld színű, harmonikaszerűen tagolt borda teszi teljessé a természet remekművét.

8. A nemzetség legnagyobb virágméretű taxonja a T. bicolor ssp. heterochromus alfaj 10 cm-es átmérővel, ezt követi a T. bicolor ssp. bicolor 8 cm-rel. A faj többi alfajának a virága valamivel kisebb és a virágszíne mindig különbözik.

9. A mézfejtők, azaz a virágon kívüli nektártermelő mirigyek, a virágillat hiányát pótló kellemes illat- és aromaanyagai a beporzást segítő vagy biztosító rovarok odacsalogatását szolgálja. A mézfelvétel közben „cserébe” a rovar elvégzi a beporzást. Ez a tulajdonképpeni szimbiózis mindkét fél számára előnyös ebben a táplálékszegény környezetben és a szél általi beporzáshoz egymástól már túl távol lévő egyedek miatt. Hasonlóan mézfejtőkkel rendelkeznek a Coryphantha, Ferocactus, Sclerocactus és más nemzetség fajai is.

10. A XIX. századi első bemutatkozásuk óta, nagyon kedveltek lettek a gyűjtők körében, főleg a megjelenésük miatt, valamint, mert könnyen virágoztathatók és termeszthetők. Ennek ellenére több szakleírás is említi, hogy nem tartozik a könnyen virágzó kaktuszok közé. Ezen a jó tartási körülmények nagyon sokat segíthetnek. A növény, ha eléri az 5–6 cm-es átmérőméretet és az 5–6 éves kort, ivaréretté válik. Megfelelő teleltetési viszonyok mellett, ha egészséges, kártevőktől mentes, valamint telt a szára, táptalaja a legkedvezőbb összetételű, a virágképzést serkentő foszfor és a virágzást biztosító kálium is elégséges, tenyészidőben napfelkeltétől napnyugtáig éri napfény, s a 38 °C fok meleget biztosítjuk, (ami a kaktuszok között is elég ritka igény) a sok más apró dolgon kívül (Lásd: Gondozás!) egészen bizonyos a virágzásra bírása.

Szakirodalmi gyűjtések közepette, Ewald Kleiner könyvében azt lehetett olvasni, hogy pH 5–6-os savanyú ültetőközegben tartsuk a kaktuszt. Lehetséges, hogy nem tévedés, hanem ő ilyen tapasztalatot szerzett, ami a nagy előfordulási hellyel talán magyarázható. Mindenesetre kísérletező kedvű gyűjtők kipróbálhatják.

11. A természetben megtalálták fehér virágú formáját is Mexikó Zacatecas államában, La Presa Valencianánál. Érdekesség, hogy a fehér virágszínű forma előbukkanása több Thelocactus fajnál is megfigyelhető.

Felhasznált irodalom:

Haage, W. (1986, 3. kiadás): Kakteen von A bis Z. Neumann Verlag.

Hewitt, T. (1994): Kaktuszok és pozsgások. Panem Kft., Budapest.

Hunt, D. – Taylor, N. – Charles, G. (2006): The New Cactus Lexicon: descriptions and illustrations of the cactus family. dhbooks, Milborne Port.

Kleiner, E. (1994): Kaktuszok a lakásban és a kertben. Pesti Szalon, Budapest.

Preston-Mafham, R. & K. (1993): Kaktuszok képes lexikona. Korvina Kiadó, Budapest.

Manke, E. (2001): Kaktuszok. Magyar Könyvklub.

Nemes L. – Szabó D. (1981): Kaktuszok. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest.

Šubík, R. – Kunte, L. (2004): Kaktuszok enciklopédiája. Kossuth Kiadó.

Vermeulen, N. (1996): Szobanövények enciklopédiája. Gabo, Budapest.

Fotó: Kiss Ármin
Fordította: Varga Zoltán
Írta: Kiss Csaba

A cikk írója a szerzõi jogokat fenntartja!