A nemzetséggel kapcsolatos ismeretek

A nemzetség leírása

Schlumbergera Lemaire 1858/Illustr. Hortic. 5: Misc. 24.

Szinonimák

Epiphyllanthus Berger 1905, Zygocactus Schumann 1890

Etimológia

A Schlumbergera tudományos (latinosí­tott) nemzetségnevet Lemaire 1853-ban, Schlumberger francia kertész tiszteletére adta.

História

A tagoltlevélkaktuszok nemzetségét leíró dr. Antoine Charles Lemaire (1801–1871) belga fajleíró, kertészeti szakíró, aki a botani­ka professzoraként a svájci Genfben valamint Párizsban is tevékenykedett, ahol közelebbi ismeretségbe került Schlumberger francia gyűjtővel. Lemaire a kaktuszok élőhelyén soha nem járt, főleg a neves francia kaktusz­gyűjtő és kaktuszszakértő, M. Chevalier de Monville gyűjteményének példányai alap­ján sok új kaktuszfajt írt le. Többek között az alábbi néhány különlegesen szép kak­tusz leírása is a nevéhez fűződik: Ariocarpus kotschoubeyanus, Astrophytum myriostigma, Coryphantha elephantidens subsp. elephantidens, Echinocactus horizonthalonius, Eriosyce odieri subsp. odieri, Thelocactus hexaedrophorus subsp. hexaedrophorus, és az egyik legismer­tebb, a Lophophora williamsii, melyet ma már Salm-Dicknek tulajdonítanak. Tudo­mányos munkásságának elismeréseként a szinonim Lemaireocereus B. & R. emend. Backbg. kaktusznemzetség az ő nevét viseli. A Lemaireocereus nemzetség az új kaktuszlexi­konban [Hunt et. al., 2006] már nem szerepel a hivatalosan elismertek között, fajai különbö­ző oszlopkaktusz (Armatocereus, Pachycereus, Stenocereus) és faszerűen elágazó (Polaskia) nemzetségekbe kerültek át.

Frédéric (Frederique) Schlumberger (1804–1865) neves francia (egyes források szerint belga) pozsgáskertész, kaktuszszakértő, kaktuszok és egyéb pozsgásnövények gyűjtője a Rouen melletti Chateau des Anthieux-ban élt, aki a fentieken kívül a kertészeti botanika szel­lemi és jelentős anyagi támogatója, patrónusa is volt.

A rendszerező az 1916-ban született dr. Reid Venable Moran USA-beli botanikus, főleg a Crassulaceae család tudósa, specia­listája. Az amerikai kaktuszgyűjtő társaság, a Cactus and Succulent Society of America tagja. A pozsgások terén kifejtett tudományos mun­kásságáért a társaság 1963-ban kitüntette.

Habitus

Cserjeszerűen (bokrosan) elágazó, növénye­ken élő, fán lakó (epifiton) vagy kövek között, köveken megtelepedő, ún. sziklalakó (litofiton) növények nemzetsége. Hajtásai szegmensekre osztottak, tagoltak. A kaktuszok legalsó és leg­idősebb szártagjai 3–6 élűek, szögletesek vagy lekerekítettek.

Az egyik csoportba tartozóknál a felső fia­talabb és a végső legfiatalabb hajtások levélsze­rű, lágy szövetű szártagjai (ízesülések) 4–6 cm hosszúak, 2–3 cm szélesek, néhány mm lapo­sak, nyomottak, hosszúkás (enyhe ívű) tojás­dadok, oválisak, az ízesülési részeken egyenesen levágottak. Minden szártag oldalsó élein több fogacska, csipke képződik, melyek tövében fekete filces, 1–3 db serteszőrt is viselő areola található, a legfelső, vágott végén egy széles és keskeny areolán sárgásbarna filces sertecsomót nevel. A másik csoportba tartozók Opuntia-szerűek. Lásd még a Megjegyzést!

Tövisei nagyon vékonyak, törékenyek, ser­teszerűek, 5 mm-nél rövidebbek vagy egyálta­lán nincsenek. Az új hajtások végén (csúcson) egyesével vagy többesével megjelenő virágok hosszúak, nagyok, kb. 7×7 cm méretűek, ragyo­gó piros, bíbor, lilás, rózsaszín vagy fehér színű­ek, sugaras szimmetriájúak (a szokványos virág majdnem zárt változata), vagy erősen zygomorf jellegűek. A virágrészek általában lilák, rózsá­sak vagy fehérek, vörösek, narancsosak vagy sárgák a termesztett változatoknál. A virág töve „vacokszerűen” elkülönül. A lepellevelek kes­kenyek, hosszan kihegyezettek, enyhén vis­szahajlók. A porzók a virágcsövön rögzítettek, az alsók csőszerűen körülölelik a bibét. A bibe kiálló, vagy a porzókkal megegyező hosszúságú. A termés bogyószerű, gömbölyded, lekerekí­tett kocka, vagy fordított kúp alakú, bordázott. A virágmaradvány leválik az érett termésről. A mag ovális vagy lapított ovális 1,3–1,6 × 0,9 – 1,0 mm barna, fényes, lapos kidomborodások­kal. A köldök környéke enyhén kocsonyás.

(Kizárólag a köldöki részen látható egy maradvány, amivel a mag a termés belsejéhez csatlakozott, ez általába n egy ragacsos, világo­sabb színű, szálas képlet.)

Megjegyzés

(Az alábbiakban kifejtve jobban érthető a Hunt-féle lexikonban [Hunt et. al., 2006] össze­vontan szereplő nemzetség két csoportjának szem­mel látható különbözősége.)

A nemzetség a fajok egy jellegzetessége – az areolák elhelyezkedése – alapján két csoport­ra oszthatók. Az egyik csoportba a legismer­tebbek, a karácsonyikaktuszoknak nevezettek (1. 4–6.) tartoznak, ezeknél a fiatal szártagok laposak, szárnyasak (kétszárnyúak), az areolák csak az oldaléleken és a csúcsélen találhatók. A csúcsélen lévő vonalszerű areola kb. 1×15 mm méretű. A másik csoportba (2–3.) tar­tozóknál – melyek a korábbi Epiphyllanthus Berger besorolásnak felelnek meg – a fiata­labb szegmensek hengeresek, vagy nyomottak, Opuntia-szerűek, areoláik általában a felszínü­kön elszórtan helyezkednek el.

A nemzetségbe jelenleg az alábbi 6 faj kapott besorolást:

1. S. kautsky (Horobin & McMillan) Taylor 1991

2. S. microsphaerica (K. Schumann) Hoevel 1970

3. S. opuntioides (Loefgren & Dusén) Hunt 1969

4. S. orssichiana (Barthlott & McMillan) 1978

5. S. russeliana (Hook) Britton & Rose 1913

6. S. truncata (Haworth) Moran 1953

Érdekességek

1. Az epifita kaktuszok a külső kényszerű körülmények által fán lakó életmódra áttért kaktuszok, melyek nem alkotnak bizonyítható egységes leszármazási sort, egymástól függet­lenül jöttek létre a rendelkezésre álló élőhelyi adottságok miatt.

Elterjedési területük Amerika trópusi őser­dői, szezonális esőerdői, tengerparti erdei és nedves mérsékelt égövi területei, vagyis a Mexi­kói-fennsík déli peremétől kiinduló, az Andok lábaitól nyugatra eső, és a Paraná folyó völgyével bezáruló kontinentális, valamint a Karibi szi­getvilágot is magában foglaló hatalmas terület.

2. A kaktuszoknak négy fejlődési vonala is alkalmazkodott a korlátozottan rendelkezé­sükre álló élettér miatt az epifiton életformá­hoz – időben és térben egymástól függetlenül – amely még ma is felismerhető géncentruma­ik, legnagyobb diverzitású (eltérő) elterjedési területeik vizsgálatával. E négy fejlődési vonal a Rhipsalis (vesszőkaktuszok rokonsági köre) és a Schlumbergera (karácsonyikaktuszok), a Hylocereus (a pitaya- és levélkaktuszok), valamint a Pfeiffera és végül a Strophocactus nemzetségbeli fajok. A vesszőkaktuszok és a karácsonyikaktuszok elterjedésének centruma Brazília nyugati partvidékén, Rio de Janeiro magasságában található, a pitayakaktuszoké a mexikói-guatemalai határvidék erdőségeiben, a Pfeiffera fajoké az Andok nyugati peremvidé­kén, Bolívia területén, végül a Strophocactusoké a Mexikói-fennsík déli peremén figyelhető meg. Közös azonban minden epifita kaktusz­ban, hogy képesek léggyökerek képzésére, haj­tásaik többé-kevésbé gazdagon elágaznak, vagy szegmentáltak. Emellett víztartó alapszöveteik mennyisége nem epifiton rokonaikhoz képest jelentősen kevesebb (nem a megszokott gömb alakú vagy oszlopos szárat fejlesztenek), sok esetben ellaposodott vagy kevés vékony bordá­jú, néha majdnem levél kinézetű szármorfoló­giával rendelkeznek („levélkaktuszok”). Valódi leveleik azonban, hasonlóképp minden más kaktuszhoz, csupán apró hajtásvégi pikkelyek­re, tövisekké módosult oldalhajtás-levelekre, és a virágot hordozó szárszegmens (pericarpium) pikkelyleveleire korlátozódnak. Általános ten­dencia továbbá, hogy areoláikon a tövisek szá­ma, hossza, fejlettsége elmarad a nem epifita fajokéhoz képest, sokszor makroszkó­pos tövisnélküliséghez vezetve.

3. A S. truncata fajt Európába kerü­lése óta számos név alatt termesztik dísznövényként, bár a S. russeliana faj­jal alkotott hibridje (Schlumbergera × buckleyi) egy időben elterjedtebb volt nála, mert nagyobb ellenállósá­got tanúsított a termesztési hibák­kal szemben. A S. orssichiana fajjal alkotott hibridje (Schlumbergera × reginae) is számos kertészeti válto­zat kiindulási anyagaként szolgált (Queen-hibridek), legújabban a S. opuntioides fajjal létrehozott mes­terséges hibridjét (Schlumbergera × exotica) is termesztésbe vonták. A S. kautsky fajt korábban csak alfaji szin­ten különítették el tőle, azonban morfológiai eltérések és hibrideik hiánya miatt önálló faji rangot kapott.

4. A Schlumbergera nemzetségben a jelenlegi taxonómia alapján nincsenek alfajok.

Élőhely

Délkelet-Brazília (Espírito Santo, Minas Gerais, Rio de Janeiro, Serra do Mar, Serra dos Orgaos) hegyvidékein, mint fán élő epifiton honos.

Gondozás

A nemzetség fajai több árnyékot, mint nap­fényt igényelnek (rövidnappalosak), ezenkívül meleg páradús helyen és nedvesen kell tartani őket. Ültetőközegként tápanyagban gazdag, és inkább savanyú vagy esetleg semleges talajt használjunk. Egyes leírások szerint a karácso­nyikaktuszoknak olyan tőzegmohás föld meg­felel, amelyet normál esetben orchideákhoz, broméliákhoz és egyéb epifita növényekhez használnak. A növények virágzás után kb. egy vagy két hónap nyugalmi időszakot igényelnek, ekkor nagyon szárazon tartsuk a földjüket, csak akkor nedvesítsük kissé a felszínét, ha a szárta­gok zsugorodni kezdenek. Télen a világos, 10 °C fok körüli, száraz hely megfelel nekik.

Az epifiton életmód kialakulásának rövid ismertetése

Az epifiton – fán élő – növények, igazi ott­hona a trópusi őserdő, még ha olykor a szavannákon, sztyeppéken is előfordulnak. A trópusokon a sok csapadék (évi 5000–6000 mm) és a nagy meleg együttes következmé­nyeként igen dús növényzet honosodott meg. A trópusi őserdőkben általában három lomb­koronaszint alakul ki egyre csökkenő fény­mennyiséggel. Ezekben a szintekben élnek a fényigényüknek legjobban megfelelő fafajok. A legfelső koronaszintet a 40–60 m-es óriás fák, a középső szintet a 20–30 m-es, míg a legalsó szintet a 10–15 m-es fák dús lombko­ronája hozta létre.

A legalsó cserje- és gyepszint többnyire visszafejlődött, illetve a kezdetekben itt élő növények egy része felköltözött a magasabb lombszintekre, ugyanis a fényviszonyok olyan minimálisak, hogy a legnaposabb déli órákban is csak szürkületi félhomály dereng. Ez a fény­mennyiség az alacsony termetű növényzet bizo­nyos részének az asszimilációs folyamataihoz (a táplálék felvétele és beépítése a saját szer­vezetükbe) nem lenne elegendő. Az evolúciós folyamatok fejlődése során ezek a kis termetű, de nagyobb fényigényű növények fokozatosan egyre feljebb és feljebb telepedtek meg, míg végre arra a lombszintre jutottak, amelyen a fénymennyiség már kényelmesen elegendő lett az életfeltételeikhez. Ezt a több fényhez jutás érdekében kialakuló feltelepedési mechaniz­must, valamint magát az életformát különböző módokon oldották meg és biztosítottak maguk­nak megfelelő életfeltételeket.

Az epifiton növények csoportosítása, amely­ben a témához illően a kaktuszok szerepe kap prioritást:

1. Paraziták (élősködők) (aranka, fagyöngy, a kaktuszok között nem ismerünk parazitákat)

1.1. Félparaziták (Csak vizet és a benne oldott ásványi sókat vonják ki a gazdanö­vényből pl.: fagyöngy, fakin, és saját maguk fotoszintetizálásával állítják elő a szerves anyagokat.)

1.2. Teljesen paraziták (A kész táp­lálékot vonják el, ezért mivel nem kell fotoszintetizálniuk, sokszor nincs is zöld színtestük, pl.: aranka)

2. Szaprofiták (korhadéklakók) (gombák, kak­tuszok között nem ismerünk ilyeneket)

3. Autotróf epifitonok (önállóan asszimiláló zöld növények). E csoportban találhatók a kak­tuszok.

3.1. Igazi liánok (A földben csíráznak, fel­kúsznak, megtelepedve károsítják a gazdanö­vényt, pl.: a Hylocereusok) Más szakvélemény szerint a Hylocereusok nem károsítják a gaz­danövényt, és az nem is nevezhető annak, mert csak passzívan használják a feljebb, fény felé jutás miatt, vagyis nem a „gazdanövény­ből” gyűjtik a nedvességet vagy a tápanya­gokat.

3.2. Kezdetben liánok, később fán lakók (A földben csíráznak, felkúsznak, a talajjal a kapcsolatuk megszakad, de nem élősködnek, pl.: a Selenicereusok)

3.3. Igazi epifitonok (A fákon születnek, nem élősködnek, és ott is pusztulnak el, pl.: a Schlumbergerak)

3.4. Félepifitonok (lekúszó növények) (A fákon születnek, epifitaként indulnak, léggyökereiket leeresztve a talajban meg­gyökeresednek, pl.: Ficus-félék, a kaktuszok között nincs ilyen)

Felhasznált irodalom

Ábel Győző: Kaktuszok kislexikona
Walther Haage: Kakteen von A bis Z
Terry HEWITT: Kaktuszok és pozsgások
David R. HUNT: The New Cactus Lexicon
Elisabeth MANKE: Kaktuszok
Dr. NEMES Lajos - SZABÓ Dezső: Kaktuszok
PAPPNÉ dr. TARÁNYI Zita: Kaktuszok és pozsgások ápolása
Rudolf ŠUBIK - Libor KUNTE: Kaktuszok enciklopédiája
Szűcs Lajos: Kedvelt kaktuszok, pozsgások
UJRÉTI Endre: Fán lakó kaktuszok
Nico VERMEULEN: Szobanövények enciklopédiája

Angol fordítás: Varga Zoltán (Bp.)

Írta: Kiss Csaba

2010. január 07-17.

  A cikk írója a szerzői jogokat fenntartja!