Eriosyce Philippi 1872
Család: Cactaceae
A nemzetséggel kapcsolatos ismeretek
Első leírása
Eriosyce Philippi 1872/Anal. Univ. Chile 41: 721; 1872/DPN 63.
Szinonimák
Neoporteria Britton & Rose 1922/The Cactaceae 3: 94.
Pyrrhocactus Berger 1929/Kakteen 345.
Islaya Backeberg 1934/Blatt. F. Kakteenforschung 1934(10): [3].
Horridocactus Backeberg 1938/Blatt. F. Kakteenforschung 1938(6): [unpag].
Neochilenia [Backeberg ex] Doelz 1942/Feddes Repert. 51: 60.
Thelocephala Ito 1957/Expl. Diagr. 292.
Megjegyzés
Az angol összevonó iskolát képviselő legújabb kaktuszlexikon a The New Cactus Lexicon az Eriosyce nemzetségbe helyezve alnemzetségi rangon ismerteti a fenti 5 szinonim nemzetséget (a Neochilenia kivételével) az [1] Eriosyce alnemzetség mellett. A jelenleg ide besorolt fajok a korábbi rendszerezők által önállónak elismert nemzetségekben találhatók meg a különféle szakleírásokban. Ezt szándékoztuk nyilvánvalóvá tenni az ismertetett szinonim nemzetségek és első leírásuk közlésével.
Etimológia
Az Eriosyce tudományos nemzetségnév egy összetett ógörög eredetű szó latinosított formája, melynek az első tagja az erion – gyapjas, az utótagja pedig a syce – fügefa jelentésű. Valójában a kaktuszok termésének alakjára és gyapjas (hajas) jellegére utal, vagyis egy gyapjas fügegyümölcs formára.
História
A nemzetséget R. A. Philippi nevezte elés írta le 1872-ben. Az Echinocactus és a Cactus gyűjtőnemzetségekből a termések jellegzetes füge formája és gyapjassága alapján emelte ki a rokonfajokat (kb. 7-et). A nemzetség típusfajának az Eriosyce sandillon (Gay) Phil fajt választotta, ami jelenleg megegyezik az E. aurata (Pfeiffer) Backeberg fajjal.
Az Eriosyce nemzetség jelenlegi (bővített) kiterjesztése Kattermann nevéhez fűződik, aki 1994-ben a Succulent Plant Research újságban megjelent írásában revízió alá vette a fenti ’Szinonimák’ alatt felsorolt nemzetségeket. Kattermann a Donald és Rowley által 1966-ban már kibővített nemzetséghez ekkor besorolta a Britton és Rose által létrehozott Neoporteria nemzetséget is. (A [3] Neoporteria alnemzetségbe pedig besorolta a Neochilenia nemzetséget.). Így létrejött a 6 alnemzetségből álló Eriosyce nemzetség, amelyen belül az alnemzetségek legfőbb jellemzői megfelelnek a rendszerezők (szerzők) leírásának szinopszisával (tömör összefoglalásával). Ehhez a tudományosan megindokolt összevonáshoz, illetve a tényekkel alátámasztott tudományos munka sikeréhez a legvitatottabb [2] Pyrrhocactus és [4] Horridocactus csoportok eredeti diagnózisát Friedrich Ritter (1898 – 1989) felajánlotta és átadta fordítás céljából.
A 6 alnemzetség főbb jellemzőit lásd a Habitus rész végén [1] – [6] számozás alatt!
Dr. Rudolf Amandus Philippi (1808. szeptember 14. – 1904. július 23.) német származású chilei paleontológus (őslénytankutató), zoológus, botanikus és természetkutató. Fiatalemberként elhagyta szülőföldjét, Németországot, mert azt hitte, hogy súlyos beteg és úgy ítélte meg, hogy az enyhe klímájú Mediterrán régióban meghalni is jobb. Nem ez történt, hanem meggyógyult, sőt, majdnem 100 évet élt, és jelentős munkát végzett, beleértve monográfiák illusztrálását („Abbildungen”). Ezután sem tért haza, hanem Chilébe ment bátyja Bernhard Eunom Philippi invitálására, aki az ottani kormánynak dolgozott. Rodolfo Amando Philippi – új hazájában már így nevezték – elfogadva bátyja meghívását, 43 évesen a chilei Santiagóba költözött 1851-ben. A botanika és a zoológia professzoraként Christian Ludwig Landbeck (1807-1890) kiváló német ornitológus (sok chilei madárfaj leírója)állandó munkatársa, majd a Természettudományi és Történelmi Nemzeti Múzeum igazgatója lett. Chile Antofagasta régió és az Atacama-sivatag növényvilágának tanulmányozására specializálta magát. A chilei Valdivia város múzeuma, a Museo de la Exploración érdemei elismeréséül névadójává választotta.
Habitus
A nemzetséghez tartozó taxonok Dél-Amerika nyugati részén őshonosak. Ezek a változó megjelenésű növények gyakran egyedülállóak, csak néha sarjadnak és főleg idősebb korban. A szár a kicsi nyomott gömb alaktól a tömzsi hordón át a karcsú hengeres formáig terjed, színük a szürkétől a sötétbarnáig változhat. Általában egyenesen állók, de némely faj idősebb korban félig vagy teljesen heverő szárú lesz. A gyökér idővel szálas, rostos vagy bolyhos lesz a gyökérnyak és a szár kapcsolódása környékén. A bordák száma fajtól függően 7 és 50 db között változik, de a kor előrehaladtával is növekszik a számuk. A tövis mennyisége a kevéstől a számosig terjed, a merev, hegyes és egyenes alaktól a tekervényes és kusza sörteszerű formáig változik, színük fehér, sárga, barna vagy fekete. Gyakran nehéz a perem- és a középtövis között különbséget tenni. A virág a tölcsér alaktól a majdnem csőszerű formáig változó, a fiatal vagy az idősebb areolából képződik általában egy, ritkán több is, melynek a hossza 22–60 mm lehet. A magház és a virágcső külső felületén számos meghosszabbodott, sűrű gyapjúcsomók vannak, vagy csak nagyon rövid szálú gyapjas, illetve teljesen hiányozhat is (a pericarpel csupasz az E. laui fajnál). A virágzó areola gyakran sörtés, ez olykor csak a csúcs közelében van vagy kissé lejjebb, a sörték vékonyak és hajlékonyak vagy vastagok és tövisszerűek. A nektárkamra közel csőszerű, gyakran kiszélesedik az alapnál. A belső lepellevél színe a sárgától a sötétbíboros rózsaszínig terjed. A számos porzó a virágcső kétharmada alatt illeszkedik a belső falhoz. A bibeszál színe különböző, a halvány krémsárgától a halvány kárminvörösig változó, a bibe 10–40 ágú, 1–3 mm hosszú. A termés egy üreges, hordó alakú, piros vagy zöld színű bogyó, amely éretten körbereped az alapnál (kivétel az E. bulbocalix). A mag nem hullik ki, vagy néha megmarad a magtokban és több részletben potyog ki (ez a jelenség a késleltetett magszórás). A mag 0,6–3,0 mm nagyságú, barna vagy fekete, a csírakapu tojásdad és kulcslyuk forma között változik, besüllyedt állapotú vagy nem.
Az alnemzetségek főbb jellemző adatai, melyek a nemzetség habitusát kiegészítik:
[1] Eriosyce
A szár nagyon nagy, 50 cm-nél kisebb átmérővel, 18–42 vagy több borda tagolja. A virág tölcsér alakú, a magház és a virágcső nagyon gyapjas, merev, tövisszerű sörtékkel a felső résztől. A nektárkamra egyszerű, a termés vastag falú, nem hosszúkás, éréskor az alapnál felnyílik. A mag 1,5x3,0 mm nagyságú, a csírakapu besüllyedt.
[2] Pyrrhocactus
A szár 4–20 cm átmérőjű, a bordák száma 7–18. A virág tölcsér alakú, a magház és a virágcső kívül rövid gyapjas és néha sörtés, a nektárkamra egyszerű. A termés vékony falú, zöldes, húsos, egyáltalán vagy alig megnyúlt, éretten száraz, részlegesen körbereped az alapnál (kivétel az E. bulbocalix, melynek a termése érés után sem reped fel, természetes módon zárva marad). A mag 1,6x2,3 mm, a maghéj sötétbarna vagy fekete, a csírakapu besüllyedt.
[3] Neoporteria
A szár gömb formától a megnyúlt gömbig terjed 5–18 cm átmérőméret mellett. A bordák száma 15–25, a virág épphogy tölcsér alakú, majdnem csőszerű, színe rózsaszíntől magentáig terjed. A magház és a virágcső leggyakrabban közel csupasz, ritkán hosszú fehér gyapjas és sörtés, a nektárkamra gömb alakú. A termés ovális, vékonyfalú, húsos, vörös, megnyúlik, előtte megérik, és az alapnál felnyílik, a mag 0,7x1,7 mm, a maghéj fekete vagy barna, a csírakapu viszonylag kicsi és nem süllyed be.
[4] Horridocactus
A szár 2–20 cm átmérőméret közötti, a bordák száma 8–24 db, a tövisek különbözőek és változatosak. A virág tölcsér alakú, a magház és a virágcső merev sörte nélküli, és csak gyéren gyapjas. A nektárkamra egyszerű, módosult és kibővült az alapnál. A termés az ovális és a bunkó forma között változó. A termésfal vékony és vastag között változó, vörös vagy zöldesvörös, néha érés előtt megnyúlik, érés után beszárad, és az alapnál felreped. A mag 0,7–1,7 mm méretű, barna vagy fekete, a csírakapu viszonylag kicsi és nem süllyed be.
[5] Thelocephala
A szár nagyon kicsi méretű, 2–5 cm átmérőjű, geofitaszerű. A bordák nem látszanak a kiemelkedő szemölcsök között. Középtövise nincs, a peremtövisek közel egyformák, lapítottak. A virág tölcsér alakú, sárgától vöröses színig változó, a magház és a virágcső sűrű gyapjas és kiálló barnás színű sörtés. A nektárkamra módosult, kibővült és szögletes az alapnál. A termés tojásdad alakú, szél által szétszórt és terjesztett. A termésfal vékony, érés után beszárad, hosszú kiálló sörték borítják, az alapnál felreped. A mag kicsi, 0,6x0,9 mm, gyakran fényes fekete, a csírakapu besüllyedt
[6] Islaya
Magános, lassan növekvő, előbb kis gömb alakú, később megnyúló kaktuszok tartoznak ide. A szár 5–20 cm átmérőjű, a tenyészcsúcsukon filcüstök képződik. A bordák száma 25-nél kevesebb. A virág tölcsér alakú, sárga vagy rózsaszín, esetleg vöröses beütésű, a magház és a rövid virágcső sűrű gyapjas és erősen sörtés. A termés bunkó alakú, a szél terjeszti, vékonyfalú, vörös vagy lilásvörös, érés előtt jelentősen megduzzad, felfújt bogyószerű, az alapnál körbereped. A magokat szabadon vagy olykor zacskószerű tokban (szikzacskó) tárolja, amelyek néha már a termésben is kicsíráznak. A magvak 0,75x1,5 mm nagyságúak, színük fénytelen fekete, a csírakapu besüllyedt.
A viszonylag népes nemzetséghez a jelenlegi kiterjesztések és összevonások után 61 taxon, azaz összesen 32 faj és 19 alfaj tartozik.
Élőhely
A nemzetség tagjai a kietlen homok- és kősivatagokban, az Andok kopár sziklás, törmeléklejtős, igen száraz, szeles hegyvidékein élnek Argentína, Chile és Peru területén. A csendes-óceáni partvidék síkságain éppúgy megtalálhatók, mint akár 2700 m tengerszint feletti magasságban.
Gondozás
Csak néhány fontosabb megjegyzés a nemzetségre vonatkozó tartáshoz, ápoláshoz, a fajra vonatkozó instrukciók az ismertető végén találhatók.
Tavasszal, nyáron és ősszel gazdagon virágoznak, ilyenkor több vizet igényelnek, egyébként elég, ha nyirkosan tartjuk a vulkáni eredetű kőzettörmelékből, durva szemcséjű folyami homokból és némi rostos tőzegből álló ültetőközegüket. Mindegyik faj meleg- és napfényigényes, de emellett a szellős helyen érzik jól magukat. Némely faj magjai nehézkesen csíráznak, a magoncok pedig érzékenyek, így ezek kifejezetten nehezen nevelhetők, gyűjteményekben nem a megszokott fajok közé sorolhatók. Általában nagy, erős alanyokra olthatók, viszont ezek virágzása évekig elhúzódhat. Nem hidegtűrők, hideg hatására könnyen hegesednek, minimális teleltetési hőmérsékletük 7-10 C fok. A teleltetés alatt némely faj (szétterülő, vékony gyökerű) talaját nagyon csekély mértékben ritkán nyirkosíthatjuk, másokét (erős, répagyökerű) nem. Érzékenyek a kártevőkre és a gombákra.
Érdekességek
- Virágaik viszonylag nagyok, a nagy és erős tövisek szorításában alig tudnak teljesen kinyílni, rendszerint egymásba mosódottan kétszínűek, rózsaszínű és sárga árnyalatúak.
- Egyes taxonok a szárazságot rendkívül jól tűrik, főleg a szinte csupasz szárú fajok (E. odieri subsp. odieri, E. recondita). Ezek a száraz időszakokban összezsugorodnak, behúzódnak a talajba. Répaszerűen megvastagodott vastag gyökerükben elegendő nedvességet raktároznak a csapadékmentes időszak átvészelésére.
- A magszórást két alnemzetség esetén is a szél végzi. Az érett, könnyűvé váló felfújt bogyótermést egyszerűen lecsavarja a szél, és miközben tovább sodorja, a leválás helyén keletkező lyukon folyamatosan kiperegnek az apró, fekete magvak.
Felhasznált irodalom
BODOR János: Szobakaktuszok
Walther HAAGE: Kakteen von A bis Z
Terry HEWITT: Kaktuszok és pozsgások
David R. HUNT: The New Cactus Lexicon
Rod & Ken PRESTON-MAFHAM: Kaktuszok képes lexikona
Elisabeth MANKE: Kaktuszok
Dr. NEMES Lajos - SZABÓ Dezső: Kaktuszok
Rudolf SUBIK - Libor KUNTE: Kaktuszok enciklopédiája
Nico VERMEULEN: Szobanövények enciklopédiája
Angol fordítás: Kiss Edina
Írta: Kiss Csaba
2009. 11. 08 - 18.
